„Ha Magyarországról beszélek, én a hazáról beszélek” – idézi címlapján egy fiatalkori, hátlapján egy idősebb Habsburg Ottó fényképpel a nevét viselő alapítvány bemutatkozó füzete, amelyet a kétnapos konferencia minden vendége a program ismertetése és a szereplők bemutatása, valamint egy jegyzetfüzet és toll mellett megtalált dossziéjában.
A Habsburg Ottó Alapítvány a család kérésére és a magyar kormány támogatásával 2017-ben jött létre. Célja, hogy egységes gyűjteménnyé rendezzék az utolsó magyar király, IV. Károly 2011-ben elhunyt legidősebb fiának könyvtárát, hivatalos és családi levelezését, fényképeket és filmeket, az általa írt cikkeket és tanulmányokat, illetve biztosítsák ennek az anyagnak a kutathatóságát. Az alapítványon keresztül a magyar állam 99 évre bérbe vette Habsburg Ottó örökségét.
Az alapítvány kuratóriumának elnöke, Nagy István berni nagykövet köszöntőjében emlékeztetett arra, hogy Habsburg Ottó az 1980-as évektől járt haza Magyarországra, s az őt mindenhol övező szeretetből és megbecsülésből azt érezte: viszonzásra talál mindaz, amit az Európai Parlamentben magyarul mondott beszédeivel képviselt az ország érdekében.
Most a nevét viselő alapítvánnyal szellemi hagyatéka tér haza, és kap méltó elhelyezést,
amiért Nagy István köszönetet mondott a magyar kormánynak, külön Semjén Zsolt miniszterelnöknek a támogatásért.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes megnyitójában szólt a magyar nemzet ambivalens viszonyáról a Habsburg-ház 400 éves uralmához, amely abból fakad, hogy a törököket – bármennyit harcoltunk is ellenük – nem mi vertük ki. Ezért a császári ház fegyverrel szerzett területnek tekintette Magyarországot, míg a magyarok a több évszázados harc és véráldozat után a korábbi viszonyok visszaállítását várták. Az ellenérzés továbbélt a nemzetben a Habsburg királyság megszűnése után is: megmaradt a Horthy-korban és a Kádár-korszakban is.
Száz év múltán azonban ideje túllépni az egyoldalú megközelítésen, és árnyaltan kellene vizsgálni azt az örökséget, ami Európának ebben a térségében máig láthatóan fennmaradt, ami összeköti a V4-es országokat.
Habsburg Ottó a Habsburg-dinasztia legszeretettebb tagja volt, nincs senki, akit annyi magyar település választott volna díszpolgárává, mint őt. Politikában az adenaueri kereszténydemokráciát képviselte és azokat az értékeket, amelyek felépítették az Európai Uniót. Azokhoz az eredeti értékekhez szeretnénk mi, Közép-európaiak visszatérni.
A konferencia nyitó előadását dr. Ingo Friedrich az Európai Parlament volt alelnöke, az Európai Gazdasági Szenátus elnöke tartotta, aki 1979-ben együtt került be Habsburg Ottóval a bajor CSU képviselőjeként az Európai Parlamentbe. „Mi örökösnek hittük a Szovjetuniót, ő viszont, mint egy ószövetségi próféta megjósolta, hogy a birodalom szét fog esni és a rab nemzetek szabadok lesznek. Mindig nagyon kötődött Magyarországhoz. Ebben az is közrejátszott, hogy az I. világháború után az osztrákok nem bántak nagyon kedvesen a Habsburgokkal. Kezdeményezte, hogy az Európai Parlamentben legyen egy üres szék, emlékeztetve Közép-Európa helyére, de valójában Magyarországra gondolt.” Képviselőként is és a Páneurópai Unió elnökeként is
állandóan felhívta a figyelmet a kelet-európai országoknak a függetlenséghez való jogára, ezért rengeteg támadás érte őt ezeknek az országoknak a sajtójától.
Prőhle Gergely, a Habsburg Ottó Alapítvány elnöke, egyúttal a konferencia egyik moderátora köszönetet mondott a Magyar Tudományos Akadémiának a helyszínért, amelyet a protokolláris okok mellett a tudományosság is indokol.
A konferencia címének megfelelő előadások – Habsburg Ottó és a rendszerváltozás –zömében olyan tényekkel foglalkoztak, amelyeknek már szemtanúi lehettünk a tévé híradásainak, dokumentumfilmjeinek révén. Például levetítették az „Isten akaratából…” című dokumentumfilm rövidített változatát, s ennek elkészítéséről beszélt a rendező Hanák Gábor történész, filmrendező, vagy az 1989-es soproni Páneurópai Piknikről, abban Habsburg Ottó kezdeményező szerepéről Tóth Imrét, a Soproni Múzeum igazgatóját, a soproni egyetem docensét hallhattuk.
A legérdekesebb és a napjainkhoz is leginkább szóló előadások a köztársasági és a monarchikus államforma kérdését feszegették. Hatos Pál, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének vezetője A magyar közvélemény viszonya a Habsburg-házhoz a Monarchia felbomlását követően címet adta előadásának, de pontosabb lett volna, ha a közelmúltban megjelent könyvének címét – Az elátkozott köztársaság – választja. Ugyanis nemcsak Magyarországról és nemcsak a Habsburgokról szólt, hanem arról, hogy az 1917-es februári orosz forradalommal és a cár elűzésével hogyan tört előre a köztársasági eszme egész Európában, két császárt és hét királyt fosztva meg koronájától, de nem tudott társadalmi egységet teremteni csak a győztes országokban, s azokban is csupán a legyőzött ellenséggel szemben, a tőle nyert területi nyereség feletti örömben.
Magyarországon, jóllehet a republikánus gondolat a jakobinusokig nyúlik vissza, gyökeret nem eresztett, még Kossuth sem merte hirdetni a trónfosztásnál. Jászi Oszkár még 1913-ban is csak elméletben volt köztársaságpárti, gyakorlatban működőbbnek tartotta a monarchiát.
A kérdést az bonyolítja, hogy a két világháború között sem a volt forradalmárok, sem az ellenforradalmárok nem kívánták vissza a Habsburgokat, mégis mint királyság működött király nélkül.
Létezett ugyan királykérdés a két világháború között, erről szólt Fiziker Róbert történész, főlevéltáros előadása, de maguk a legitimisták nem képviseltek jelentős erőt. Pethő Sándor történész, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője „a legkurucabb labancok”-nak nevezte őket. Ehhez a körhöz fűződik IV. Károly kétszeri visszatérési kísérlete, amelyben az utolsó magyar király szerepéről azt mondta az előadó: Az élet megoldhatatlan helyzet elé állította, de balsorsában is tisztességesebben viselkedett, mint mások. A királykérdés azonban jelen volt Magyarországon, nem mint Habsburg-restauráció, de politikusok, történészek részéről mint közjogi kérdés, a népben pedig közérzet. Nem csupán nálunk. Gratz Gusztáv akkori közgazdász, publicista írta: „az utódállamokban a mélyebben gondolkodók és a semmit sem gondolkodók egyformán úgy látták, hogy jobb volt a Monarchia.” Mindennek ellenére a legitimizmus nem vált tömegmozgalommá.
Gerő András Széchenyi-díjas történész, aki az általa vezetett, 2003-ban alapított Habsburg Történeti Intézet révén is sokat lehetett együtt Habsburg Ottóval, előadásában szintén foglalkozott a köztársaság vs monarchia kérdésével.
Volt ilyen illúzió, hogy a köztársaság jobban szolgálja az egyéni szabadságot, ezért is szűnt meg annyi királyság. De nincs ilyen összefüggés – állítja – Európa megmaradt tíz királysága liberális, míg vannak köztársasági formák, amelyekben elég hiányos az emberi szabadság.
A restauráció mégsem tűnik járható útnak, ez a világon csak két monarchiában sikerült: Spanyolországban és Kambodzsában. De mit tehet egy Habsburg, ha a családi örökség és szerep nem realizálható? – tette fel a kérdést Gerő András, amire már előadásának címével is válaszolt: Királyi sarjból harcos európai. Habsburg Ottó a II. világháború után tudomásul vette, hogy trónigényét nem tudja valóra váltani, 1961-ben hivatalosan le is mondott Ausztriában (ahová ennek ellenére nem léphetett be 1966-ig. szerk.) 1978-ban lett német állampolgár, és 1979-től CSU-képviselő az EU-ban, de összeurópai identitása jóval korábbi, már 1936-tól tagja a Páneurópai Uniónak, s ebből is következett minden diktatúrával való szembenállása.
A Habsburgok öt alapvonásából a mély katolicizmust ő is megőrizte; az isteni kiválasztottság helyett elfogadta a demokratikus választottságot; a társadalmon felüliség érzetének nyoma sem volt nála, „szemmagasságban beszélt” mindenkivel, a polgári egyenlőség alapján. Míg a Habsburgok nem kötődtek egyetlen etnikumhoz, uralkodni is egy multinacionális birodalmon uralkodtak, Habsburg Ottó német állampolgárként és harcos európaiként ugyan, de végakaratában testét a családi kriptában, Bécsben temettette el, szívét azonban Pannonhalmán.
Az utókornak szóló üzeneteként is felfogható tőle a tudósításunk elején említett füzetből vett idézet:
…ha Európa megőrzi a kultúráját, ha továbbmegy a régi úton, akkor ez nagyban hozzájárul a stabilitáshoz.
