Minden valamire való országban „mióta világ a világ” a különböző hadjáratokban, háborúkban elesett katonák sírjait bajtársaik (katonák) ápolják.
Nem így van ez Szlovákiában, a világtól eltérően a „Mi Szlovákiánkban” a Belügyminisztérium hatáskörébe tartoznak a katonatemetők és katonasírok. (Úgy látszik, hogy az „új” országokban ez a gyakorlat, mert például Szlovéniában, vagy Szerbiában sem a védelmi tárcához tartoznak az elesett katonák ügyei.) Talán ebből kifolyólag adódhatott a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma sajtóosztálya munkatársának a tudatlansága, vagy tájékozatlansága is. Mindjárt a sajtótájékoztató elején kiemelten megjegyezte, hogy Szlovákia területén 36 ezer katonasír található.
Igaz, arról nincsenek egészen pontos adatok, hogy hány katonasír található Szlovákiában, de ha arra gondolunk, hogy csak a Szlovákia keleti részén található katonatemetőkben az I. világháborús áldozatok száma 45 ezerre tehető (de inkább többre), akkor máris magasabb számról van szó, mint amit a tisztviselő említett.
Vajon a Belügyminisztériumban megvizsgálták-e valaha az első világháború vonatkozásában a jelenlegi Szlovák Köztársaság területére vonatkozó, fellelhető adatokat?
Itt számba kellene venni a jelenleg meglévő sírok nyilvántartását, a Bécsi Hadilevéltárnak közvetlenül a háború végén készített (igaz nagyon hiányos) összesítését, az I. Csehszlovák Köztársaság csendőrsége által 1924-ben végzett igen precíz felmérést, a szlovák levéltárak, temetőnyilvántartások anyagát. Vajon sor került erre? Aligha. Csak dobálóznak a számokkal.
Felháborító továbbá, hogy a sajtóosztály munkatársa említett török, bolgár, orosz, német és jugoszláv (ilyen nem is létezett 1919 előtt) elesett katonákat. És hol vannak a magyar honosságú katonák? Érdekes módon nem lettek megemlítve. Pedig azok közé tartoznak a szlovák nemzetiségűek is, akár a cs. és kir. haderő, akár a m. kir. honvédség tagjaiként haltak meg.
A szlovák nyilvántartásokban szereplőknél eleve magasabb számokhoz bátran hozzáadhatjuk a magyar vörös hadsereg 1919-ben elesett áldozatait (ez ugyan csak néhány százas nagyságrend lehet), akik a cseh legionáriusok visszaszorításán fáradoztak. Ezekből a sírokból szinte majd minden határ menti településen találunk. De számoljunk tovább! A második világháborúban elesett nevesített magyar katonák száma, akik a jelenlegi Szlovákia területén vannak eltemetve, 2300-2500 fő, de ez a szám még korántsem végső, mivel még több száz (de lehetnek akár ezren is) magyar katonának a nyughelye ma sem ismert.
És most jön a furfangja a történetnek, a katonasír fogalmát ugyanis Szlovákia sajátos módon foglalta törvénybe, ennek értelmében:
„katonasír az, ahol háborús áldozatok földi maradványait helyezték örök nyugalomra, de annak számít az emlékmű vagy emlékhely is, amely a háborús harcokra emlékeztet.”
Szlovák katonasírnak viszont nemcsak azok a sírok számítanak, amelyek az ország területén vannak, hanem az országon kívüliek is, amelyekben olyan háborús áldozatok földi maradványait helyezték el, akiknek a háború idején a mai Szlovákia területén volt az állandó lakhelyük.
Mi ez, ha nem a történelem durva meghamisítása? Honnan merítik ezt a brutális bátorságot, hogy ilyet törvénybe foglaljanak?
A magyar hadsereg megalakulása a gyakorlatban 1848 május végére tehető. Majd 1849-től Magyarország közel 20 évig tartó osztrák katonai megszállás alá került, ez idő alatt nemzeti rendelkezésű hadserege nem volt. Az önálló magyar hadsereg ismételt felállítására 1868-tól, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása után került sor, ekkor kezdődött az első honvédcsapatok felállítása. Az Osztrák–Magyar Monarchiában a haderő első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát a királyi magyar honvédség alkotta.
Szlovákia, mint önálló állam 1993. január 1-től létezik, volt ugyan egy rövid éra, 1939-1945, mikor önálló Szlovákiáról beszélhetnénk. Ez azonban önálló államnak nem mondható, mert katonai, gazdasági és politikai értelemben egyaránt Németországtól függő bábállam volt. S ha tovább visszük a gondolatot, az akkori szlovák bábállam a náci Németország oldalán 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot (ezt csak úgy széljegyzetként említem). Majd 1945-től ismét Csehszlovákiáról beszélünk.
Talán ezeknek a történelmi ismeretnek a hiánya, vagy pedig a tudatos hamisítása okozhat, vagy válthat ki ilyen és hasonló beavatkozást a történelembe. Most is sajnos igaz a mondás, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. Hadd szemléltessem egy példával, hogy mit és hogyan értelmez a törvény: példa – X… Pista bácsinak állandó bejelentett lakhelye volt Léván, a mai Szlovákia területén a háború ideje alatt. Ő 1916-ban a magyar királyi honvédség állományában szolgált (hol máshol) és tegyük fel, hogy Doberdónál hősi halált halt. Az idézett törvény értelmében a mi Pista bácsink szlovák katonasírban nyugszik valahol Olaszországban, mivel állandó lakhelye a mai Szlovákia területén volt. Vagy talán a II. világháborúban a doni áttörésnél hősi halált halt felvidéki katonáink is szlovák katonasírban nyugszanak? De az efféle gondolkodás nem most kezdődött. A II. világháború befejezése után Beneš kijelentette, hogy Csehszlovákiának nincsenek hadifoglyai Oroszországban, ezzel is óriási galibát okozva a felvidéki magyaroknak, kik hazatérésük után évekre hontalanokká váltak.
Egy nemzet, egy nép vagy egy „ország” kultúráját az is jellemzi, hogy miként emlékezik meg halottjairól, nemcsak a sajátjairól, de más nemzetek halottjairól is.
A jelenkori fiatal generáció tagjai ezekről az eseményekről egyre kevesebbet tudnak. A mi feladatunk ezekről a történelmi eseményekről tájékoztatni, és megismertetni velük a történelem igazi(!) valóságát.
A hazaszeretet, a hűség és a becsület a katonák erénye. A bajtársiasság pedig íratlan törvény békében és háborúban egyaránt. A hősi halált halt katonáink emlékét megőrizni, sírjaikról gondoskodni nem egyszerű feladat. A háborúból hazatért katonák tudják ezt igazán megérteni.
