Az 1956-os híradókból jól ismert az a néhány megrendítő filmkocka, amelyen két fehér köpenyes férfi hordággyal szalad át egy téren, de mielőtt fedezékbe érnének, az első elesik. Csak sejteni lehet, hogy egyike azoknak, akik orvosi esküjükhöz híven teljesítettek szolgálatot a leghevesebb harcok idején. Rájuk emlékezett a Nemzeti Fórum Egyesület, a Honvédelmi Minisztérium és Budapest–Józsefváros Önkormányzata a Magyar Orvos Hősi Halottak emlékszobránál.
Az Üllői úti klinikák előtti kis téren áll az emlékmű, Horvay János piétai elrendezésű szobra, amelynek talapzatán ez olvasható: A magyar hősi halott orvosok emlékére. A szobor előtti kis park egyik oldalán honvéd díszegység, a másik oldalán I. világháborús orvosi és ápolónői egyenruhát viselők álltak sorfalat már jóval az ünnepség kezdete előtt.
A meghívó szerint a Himnusz elhangzása után Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke köszöntötte volna a megjelenteket, de beszédét Hágen Ádám, a Nemzeti Fórum Egyesület országos szervezője olvasta fel, mert Lezsák Sándornak a Parlamentben kellett lennie. 1987-ben Lakitelken 1956-ot idézte Nagy László szavaival: „torkon vágott forradalom”. Ma torkon vágott rendszerváltást írhatna a költő. Mindennek ellenére az országgyűlés alelnöke reménykedik egy olyan parlamenti munkában, amelyben az ellenzéket nem a gyűlölet, hanem az országért végzett értelmes munka hatja át.
Dr. Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere az 1848-49-es szabadságharcban megalakult katonaorvosi intézményre emlékeztetett, majd idézte az I. világháborús orvosáldozatokat a 196 elesettől a fogságban, vagy fertőző betegségben elhunytakig, akiknek tiszteletére 1942-ben állították az emlékművet, nem sejtvén még, hogy a II. világháború, majd 1956 mennyi áldozatot követel azoktól, akik a hippokratészi eskü szellemében teljesítették kötelességüket.
Kun Szabó István vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjának parancsnoka beszédében a klinika vezetőjének, Radó Györgynek a szavait idézte: „az embernek egy hazája van, és azért harcolni kell” – mondta 1956. október 23-án, és 24-től kezdve minden orvos és ápoló ott maradt, mentett, ellátta a sebesülteket, de gyógyították a kerület civil betegeit is, sőt, kiegészítő kórházat is szerveztek, olyan sok volt a sebesült. Különbségtétel nélkül látták el az ávósokat is, a szovjet katonákat is, de a legnehezebb feladat november 4-e után várt rájuk, amikor megkezdődtek a razziák, és a karhatalmisták a kórlapok adatai alapján kutattak a feltételezett szabadságharcosok után. Az orvosok és ápolók mindent elkövettek bújtatásuk érdekében, majd a súlyos sebesülteket mentőautókkal szállították a nyugati határra saját életüket is kockáztatva. Őrizzük emléküket, és vigyük tovább erkölcsi értékeiket! – zárta beszédét a vezérőrnagy.
A beszédek elhangzását követően a vendégek, ’56-os szervezetek és a Nemzeti Fórum helyi szervezetei katonai tiszteletadás mellett megkoszorúzták az emlékművet, majd a Szózat és a Magyar takarodó hangjai után ért véget a felemelő ünnepség.
