Hajolj fölém, bárhol vagy is,
mert ha egy pillanatra is
elveszítem az arcod,
elveszítem az arcom…Hajolj fölém, mert nincsen arcom,
ha nem hajol fölém az arcod…
(Zelk Zoltán)
Az idővel kapcsolatosan két szavunk is van. Múlik és telik. Az értéke nem ugyanaz. Más, amikor csak múlatjuk az időt, s egészen más, ha kitöltjük, betöltjük, beteljesítjük…
Álomból felébredni, ajtót nyitni, készen állni: sokszor hallott szavak. Advent van, a karácsonyvárás időszaka. A bevásárlási láz, a karácsonyi reklámok ideje, amelyek elterelik figyelmünket a lényegről:
Arról, hogy Látogatót kapunk. Arról, hogy – bármennyire is kérges legyen a szívünk – ismét meg akar látogatni bennünket a nagy ismeretlen Ismerős, a sohasem látott, a mindig érkező Valaki.
Ezért a kérdés lényege valahogy így fogalmazható meg: amikor eljön, vajon otthon talál-e minket? (Korzenszky Richárd)
„Nincs magánál” – szoktuk mondani a súlyos betegre. „Nem vagy magadnál?” – kérdezzük, ha társunk nem figyel ránk. A közeledő ünnep kapcsán kérdezzük meg önmagunkat: Magamnál vagyok? Tényleg magamnál vagyok, vagy csak mímelem a létemet? Vajon tényleg tudom-e, hogy mit teszek? Telik, vagy csak múlik az időm?
Sokféle formája van álmodozásunknak. Belefeledkezünk ittlétünkbe, anyagi jólétünk megteremtésébe, az adott pillanatba, s nagyon gyakran önmagunkba is: kicsi és nagynak tűnő problémáinkba.
Nem látunk és nem hallunk. Vakok vagyunk és süketet. Ezért kiált a mindenkori Keresztelő: készítsétek el az Úr útját… Az egész adventi idő tulajdonképpen ezt kiáltja: nemcsak a „most” van, hanem van „eljövendő” is, ami állandóan közelít felénk, jön, érkezik. Hívva kiált, sőt: már az ajtóban áll és kopogtat. Jelen van. Csak föl kellene Őt ismernem.
Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.
Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.
Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma dereng feléd.
Mindenütt láthatatlan.
Mindenben látható.
(Rónay György: Jelenlét)
Erről van szó. Isten mindenütt jelen van. Állandóan közelít felénk. Közelít, hogy felismerjük Őt, hogy találkozzunk Vele, hogy megérintse az életünket, hogy átalakítson, hogy átalakuljunk. Szól az Írás szavában, az Eucharisztiában, a másikban, a kozmosz mikro- és makrovilágában…
Nem kell rendkívüli jövetelre várnunk, csak észre kell vennünk a tekinteteket. Az arcokat. Észre kell vennünk egymás arcát.
És föl kell ébrednünk, mert minden ember arca ugyanazt a titkot hordozza. Minden ember arcában ott van – az Eljövendő… Hajolj fölém, mert nincsen arcom, ha nem hajol fölém az arcod…
A szerző Szepsi esperesplébánosa.
