A Hont megye történetével is foglalkozó dr. Kiss László egyik régebbi írásában felfigyeltem az alábbiakra: „Szépapáink korában a sóhivatal Ipolyságnak egyik legfontosabb intézménye volt (hogy hol állt az épülete, azt sajnos, nem sikerült kiderítenem”. (Honti Lapok, 2011. november. 14.p.) Nos, a kérdéses épület ma is áll!
Helye is, építésének körülhatárolt ideje is ismert. Igaz viszont az is, hogy több, a város múltját bemutató írásból hiányzik a témakör érintése, a sóház, sóhivatal említése. Ama helytörténeti írásokban pedig, melyek szólnak az épületről, különféle dátumokkal találkozhatunk. Lássunk előbb eme írásokból néhányat!
A Borovszky-féle megyei monográfiában is találkozhatunk a sóház említésével. Itt az alábbiak olvashatók: „Amikor a vendégfogadó más kézre került, a kaszinó számára szerződésszerűleg új alapot kellett keresni, akkortájt vásárolták meg az államtól a régi sóház épületének a főútra eső részét és annak telkén építették a mai díszes kaszinóhelyiséget. (Borovszky, 1906)
Valójában arról van itt szó, hogy az egykori Honti Kaszinónak ki kellett mennie a rozsnyói káptalan épületéből, s új helyre, az 1888-ra felépített városházára költözött, mivel annak építéséhez maga is hozzájárult. A ma is álló szép építményt (amely most az egyházi iskola otthona) valóban a hajdani sóközpont egyik házának, a „sólerakatnak” a helyén emelték.
A neves ipolysági ügyvéd, Salkovszky Jenő 1927-es kéziratos várostörténetében, az 1820-as évekbeli Ipolyságot taglalva írja az alábbiakat: „A város legrégibb részét a főtértől északra lévő utcák tették. /…/ Az északi részen volt a két emeletes sóház, melyek ma is megvannak…” (2.p.) Az épületek napjainkban is állnak: a mai zeneiskoláról s a csendőrség régebbi épületéről (ma lakóház és könyvesbolt) van szó.
2003-ban A Dunától a Szitnyáig című honismereti kötetemben az épületről magam is írtam, az alábbiakat közölve: „Ugyancsak a Bartók Béla téren áll a zeneiskola régi épülete, az egykori sóhivatal otthona”. ( Csáky, 2003:166) 2004-ben egy ünnepség kapcsán készített riportban a nevezett iskola igazgatója állította otthonukról a következőket: „Az épületet 1820-ban építették, és a sóhivatal szerepét töltötte be.” (Honti Lapok, 2004. január. 4.p)
A Nyitra Megyei Műemlékfelügyeleti Hivatal 2014-ben összeállított dokumentumanyagában, melyet a város részére készítettek, azt olvassuk, hogy az állami sóraktár 1796-ból való. A régi sóraktár alatt a mai zeneiskola épületét értik. Danis Ferenc 1997-ben megjelent kis várostörténetében viszont úgy ír, mintha az épület már nem létezne. Mint olvashatjuk: „A Művészeti Alapiskola helyén régen a sóhivatal állt.” (45.p.)
Az Ipolyság dióhéjban című „történelmi zsebkalauzban” megint másfajta adatokat találunk. Márton István egy helyütt azt közli, hogy a Bartók Béla téren álló épület 1810-ből való, s adóhivatalként szolgált. (Márton, 2017:24) Néhány lappal odébb ismét említi e létesítményt a város „egyemeletes épületei” között, ebben a formában: „A mai Bartók Béla téren az egykori adóhivatal vagy sóház (ma Művészeti Alapiskola”). (28.p.) Egyben tehát megállapodhatunk: a legtöbb témánkat érintő írás sóházként, sóraktárként, sóhivatalként említi a mai zeneiskola épületét, de másról nem közöl adatokat, nem jelöl meg forrásokat.
A keletkezés (építés) idejét illetően viszont valamennyi munka más-más időpontot közöl (1796, 1810, 1820). Az alábbiakban megpróbálunk egy pontosabb képet felvázolni, megkíséreljük eddigi „ismereteink” árnyalását. Mindehhez jó segítséget nyújtanak azok a rajzok, leírások, melyek az Országos Levéltárban találhatók Budapesten. Ezek részletesen bemutatják az ipolysági sóközpontot, annak összes épületét. Mi most csak a hivatali épülettel, azaz a sóhivatallal foglalkozunk.
Az említett levéltárban található, 1774-ből származó német nyelvű kézírásos dokumentumban (No 589/1-2) olvashatunk a sóhivatalról, láthatjuk annak alaprajzát, homlokzati, oldalnézeti és átnézeti rajzát. (A fordításért köszönetet mondok dr. Hausel Sándor nyugalmazott levéltárosnak.) A sóhivatal tartós építőanyagból épült, zsindellyel fedték. Hossza 9, szélessége 7 magassága 4 öl (kb. 18 x 14 x 8 m). Mint tovább olvasható: „Kétemeletes, van benne, éspedig az emeleten három szoba az alkalmazott sófőző részére”, két oldalszoba, „egy kis szoba, amiben a pénzes ládák és a hivatalos iratok vannak”. Továbbá írnak még a cselédszobáról, a konyháról és az éléskamráról. Az emeleti folyosó 6 öl hosszú és 1 öl széles, s innen vezetnek a falépcsők a vasajtón keresztül a padlásra. A földszinten volt a sómérleg és a felügyelőmester számára két szoba, konyha és éléskamra. Egy szoba állt a sómérlegkezelők részére konyhával és éléskamrával. A földszinti folyosó 8 öl hosszú és 1 öl széles. „Egyik ajtaja az udvarra, másik az utcára nyílik”, s a „folyosóról egy fekvőajtós szűk lépcső vezet a pincébe”, de van külső pinceajtó is. (A dokumentumban minden terem pontos méretei megtalálhatók.) Az emeleteken már árnyékszékek is voltak.
Az épületet kívülről jellegtelenítették, a falsávokat eltüntették. (Egy régebbi képeslapon még ezek is jól láthatók.) Megmaradt azonban a 4-4 utcára néző ablak, a bejárat, az emeleti- és a padlásfeljárók, a pinceajtó stb. Bejárva nemrégiben az épületet, elmondhatom, hogy a barokkos sóház belső tere sokat őriz a XVIII. századi állapotból. Állnak a boltíves termek, a boltíves folyosó, a boltozatos pince. Az ablakoknál ott a régi bemélyedések a félköríves végződéssel; a fűtőeszközök számára kialakított falbemélyedések stb.
Megállapíthatjuk tehát, hogy a sóház épülete 1774-től biztosan és szinte változatlanul áll az egykori helyén, amelyről az említett dokumentumokból sokat megtudhatunk még, akárcsak a többi hajdani épületről is.
Így a sólerakóhelyről, a kőfalas nagykapuról, az istállóépületekről és a kocsiszínről, a pincékről és a „hivatali kútról”, no meg a sóközpont környezetéről.
