Albert Sándor, a Selye János Egyetem alapító rektora (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archívum)

Köztudott, hogy Szlovákia közoktatása több sebből vérzik: pénzhiányban szenved, az oktatási módszerek elavultak, a tartalmi reform máig várat magára, az igazán elhivatott és felkészült pedagógusok elhagyják a pályát, a felvidéki magyar iskolák egy része a gyerekhiány miatt finanszírozhatatlanná válik és bezár.

Az elmúlt két népszámlálás adatai alapján 110 ezerrel csökkent a felvidéki magyarság létszáma és a szociológusok szerint a 2020-as népszámlálás után akár 400 ezer alá is csökkenhet ez a szám.

Természetesen ennek arányában a magyar iskolába íratott gyerekek száma is csökkent, miközben az épületek, tehát az intézmények száma lényegében nem változott.

Ezért /is/ szembesülünk azzal, hogy iskoláink lassan kiürülnek, hiszen az épületek, tehát az intézmények száma megmaradt. Jelenleg is van 244 alapiskolánk, 23 gimnáziumunk és 37 szakközépiskolánk.

Igaz, ezeknek az iskoláknak egy része vegyes, tehát magyar és szlovák osztályokkal működő intézmény, ami nem szerencsés, mert a tapasztalok alapján ez is gyorsítja az asszimilációt.

Egy kicsit leegyszerűsítve, ma a felvidéki magyar közoktatás egyik alapvető problémája az, hogy sok az iskola és kevés a gyerek, ezért a meglévő iskolaépületeket nem tudjuk megtölteni diákokkal.

A településszerkezetből adódóan alapiskoláink csaknem 43%-a alsótagozatos iskolaként, általában nagyon kis létszámmal működik. Az alacsony létszám alatt azt kell érteni, hogy az említett iskolákban gyakran csak 2-3 esetleg 5-6 gyerek tanul – összevont évfolyamokban.

Ezek az iskolák állandó pénzhiánnyal küszködnek, mert a fejkvótából képtelenek megélni, és ha az önkormányzat nem tud külön forrásokat biztosítani a működtetésükre, akkor előbb-utóbb bezárnak.

Az elmúlt 15 esztendőben csaknem 60 magyar iskola zárta be kapuit, többnyire a gyerekhiányra, vagy pénzhiányra hivatkozva. Ez év szeptemberében pl. 6 alapiskola és egy középiskola szűnt meg.

Az iskolabezárások tehát nem egyedi esetek. Ez egy trend, amit meg kell állítani, ha azt akarjuk, hogy még unokáink is magyar iskolába járjanak. Az elmúlt hónapokban kidolgoztunk egy tanulmányt, amely a hálózat átalakításához és iskoláink versenyképességének növeléséhez kíván segítséget nyújtani. Ezt a tanulmányt 10-12 vitafórumon már be is mutattuk.

A fórumokon oktatási szakemberek, iskolavezetők, polgármesterek és szülők vettek részt, de több esetben a politika is képviseltette magát.

A tervezeten valószínűleg lenne mit javítani, tökéletesíteni, de érdembeli javaslatok nem érkeznek és az érintett felek magukba zárkóznak.

Talán úgy gondolják, hogy a probléma magától megoldódik

A polgármesterek és a politikusok az iskolák hosszútávú fenntarthatóságának érdekében sem mernek hozzányúlni az intézményekhez, mert félnek a népszerűségvesztéstől.

Az átalakításokat persze az iskolák sem kezdeményezik, hiszen ők ellenérdekeltek. Az iskolák többnyire semmilyen változásnak nem örülnek, mert a változás bizonytalansággal párosul, pl. azzal, hogy ki lesz majd az átalakított intézmény igazgatója.

Mi úgy gondoljuk, és a tanulmányban ezt meg is fogalmaztuk, hogy a nagyon kis létszámmal működő alapiskolákat és középiskolákat csak intézmény-összevonásokkal, kistérségi iskolák, ill. iskolaközpontok létrehozásával lehet versenyképesebbé tenni.

Ezeket az átalakításokat viszont nem lehet fentről irányítani. A kezdeményezés csak helyi szintről indulhat, és megvalósításuk is csak az érintettek bevonásával és az adott régió adottságainak figyelembevételével történhet. Ehhez pedig közös tárgyalóasztalhoz kellene ültetni az érintett feleket.

De kinek a szavára hajlandók „megmozdulni”?

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének égisze alatt, és a Comenius pedagógiai intézet szakmai támogatásával mi kidolgoztuk az átalakítás lehetséges változatait, de a folyamat elindításához szükség van a pártokra és a politikára.

Úgy gondoljuk, hogy ők azok, akik a pártszínekben indult polgármesterek révén megtehetnék az első lépéseket.Hiszünk abban, hogy az önkormányzatokban, a pedagógusokban, a szülőkben, a felvidéki magyarságban még él az önvédelmi reflex!

Mert ha nem, akkor a meglévő kis létszámú iskoláink jelentős hányada fokozatosan kiürül, bezár és az oktatási autonómiáról szőtt álmaink is szertefoszlanak Lehet, hogy Dunaszerdahelyen, és Komáromban majd marad néhány magyar iskola – mutatóban, de az iskolahálózatról már csak szomorú emlékeink lesznek.

Nem akarom dramatizálni a helyzetet, de most iskoláink jövőjéről van szó! A felvidéki magyarság jövőjéről!

És ezért tenni kell!