A Nemzeti Emlékezet Bizottsága az évforduló alkalmából megemlékezés sorozatot indított, amelynek első állomása tudományos ülés volt a NEB Hivatalának konferenciatermében.
Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter köszöntőjében kifejtette, hogy a megemlékezés célja:
jobban megismerni és jobban megérteni történelmünk egy fontos darabját, az ország megtörését, a rendszer ellenségeivel való leszámolást, hogy a kommunista diktatúra több mint négy évtizede ne merüljön feledésbe.
A miniszter köszönetet mondott a jelenlévő rendszerváltó történész nemzedéknek, – számos képviselője az előadók között volt – először ők törték át a hallgatás falát, szóra bírva a korszak tanúit: gyilkosokat és áldozatokat, szenvedő kisembereket és a haszonélvezőket.
De itt vannak a munkába bekapcsolódó következő nemzedék tagjai is, akik előtt az a nagy feladat áll, hogy megszólítsák a szerencsés fiatal generációkat, és átélhetővé tegyék számukra mindazt, amit nagyszüleiknek, dédszüleiknek át kellett élniük. És nemcsak a fiatalokról van szó, – tette hozzá Gulyás Gergely – mi, Európa keleti felén élő nemzetek, olyan tapasztalatokat szereztünk, amilyeneket a Nyugatnak nem kellett. Ezért „egy újrafestett Marx kísértete járja be Európát, a politikai korrektség pedig a történelmi tragédiákat tagadni, illetve igazolni akarja.” Idézte George Santayana híres mondását: „Aki elfelejti a múltat, arra ítéltetik, hogy újra átélje.”
Köszöntőjét a miniszter azzal fejezte be, hogy az emlékezés tétje:
„minden vitánk, különbségeink ellenére megtaláljuk-e a közös pontjait a nemzeti emlékezetnek, amely összetartó erőt jelent mindenki számára.”
A konferencia résztvevői tekinthették meg először a NEB negyedórás filmjét: Mi, a rendszer ellenségei – Kommunista táborvilág Magyarországon címmel.
A film bemutatta, amit a vetítést követően Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke is hangsúlyozott megnyitójában:
a terror 1945-ben kezdődött, tehát nem a fordulat évével 1948-ban. Már 1945-49 között 40 000 embert internáltak.
1950-53 között alakították ki a hortobágyi zárt táborokat, ahová 8-9000 embert szállítottak a déli határvidékről és a vidéki városokból, míg Budapestről 13 000 „osztályidegent”, zömében polgári értelmiségit telepítettek ki istállókba és juhhodályokba. A kitelepítettek lakásai, bútorai, családi értékei az új elithez kerültek.
1950-ben alakult meg Péter Gábor vezetésével az ÁVH, attól kezdve az internálás erőszakosabb és kegyetlenebb lett, mert jelmondatát Sztálintól vették: „Ne csak őrizd, gyűlöld is a rabot!”.
1950 nyarán pedig megnyílt az embertelenség jelképe a Heves megyei Recsken: a kényszermunkatábor kőbányájában 1500-1800 rab szenvedett, (pontos nyilvántartás nincs), becslések szerint legalább tíz százalékuk ott lelte halálát.
Földváryné Kiss Réka arra is rámutatott, hogy a fogvatartottak között a társadalom szinte minden rétege képviselve volt: a kommunista vonalat el nem fogadó szociáldemokratáktól, az egykori katonatiszteken át a második világháború alatti ellenállási mozgalom tagjaiig, de legjobban a leendő magyar elitet sújtotta, a 19-25 éveseket. Egy generációt tettek tönkre. 1953-ban a recski tábor bezárása után sem térhettek vissza a polgári életbe, több mint tíz százalékukat „bírósági ítélettel” bebörtönözték, de a többiek sem vállalhattak mást, mint nehéz fizikai munkát. Tehát nemcsak az egyének, egész családjuk életére kihatott a kommunista diktatúra.
Ahogyan a gulág Szolzsenyicin óta a szovjet, úgy Recsk a magyarországi terror szimbóluma – mondta Földváryné Kiss Réka. Hogyan lehet mindezt megértetni a mai fiatalokkal? Akik természetesnek tartják az utazgatást a világban, felfogják-e, hogy mit jelentett nagyszüleiknek a kényszerlakhely, amelynek határát nem hagyhatták el?
A NEB sokféle módon kíván eljutni a fiatal nemzedékekhez, megmutatni számukra a kort. Előadások, film, vetélkedők mellett egy utazó kiállítás is készül a sztálinista diktatúrát megszenvedett közép- és kelet-európai országok összefogásával.
A film pedig megtekinthető az Interneten a Nemzeti Emlékezet Bizottsága – YouTube csatornáján.
A konferencián elhangzó előadások számos új adatot tártak fel, új szempontokra, összefüggésekre mutattak rá. M.Kiss Sándor (Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum): például azt elemezte, hogy az 1945 utáni pártstruktúra elvben biztosíthatta volna a demokratikus átalakulást, de a kommunisták kezdettől fogva hatalomátvételt akartak. Ennek békés lehetőségét nem látták a kisgazdapárt óriási győzelme miatt az
1945. őszi választásokon, tehát a kommunisták megkezdték az egyes pártokon belüli, még a Horthy-rendszerből hozott ellentéteket manipulálni.
A kisgazdák – parlamenti többségük ellenére – folyamatosan hátráltak, Nagy Ferenc miniszterelnök abban reménykedett, hogy ez csak ideiglenes, mert a békeszerződés után a szovjet erők kivonulnak az országból. M. Kiss Sándor szerint ez sem segített volna a belső meggyengülés miatt, de mint tudjuk, az ország szovjet érdekszféra maradt, s a kommunisták 1947. január elejére, a Magyar Közösség elleni perrel, majd 1947. február 25-én Kovács Bélának, a Kisgazdapárt főtitkárának Szovjetunióba hurcolásával gyakorlatilag eljutottak a hatalomátvételhez.
A kor „igazságszolgáltatásáról” szolgált érdekes adatokkal Zinner Tibor (ELTE ÁJTK Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék) előadása. „A bunkó primitív fegyver, a puska fejlettebb fegyver, de legjobb fegyver a bíróság”- idézte az egykori szovjet főügyész: Ny. V. Krilenko tételét, amelynek szelleme áthatotta az Igazságügy Minisztérium népbírósági osztálya és az ÁVH szoros kapcsolatát.
A magyar társadalom kárvallott százezreinek sorsát határozta meg az 1950. március 10-i miniszteri rendelet, amelynek értelmében az ÁVH gyakorlatilag beleszólási lehetőséghez jutott a bírósági rendszer működésébe.
Abba a rendszerbe, amely „megerősítést” nem sokkal előbb kapott. Ugyanis 1949 szeptemberében indult a Bírói és Államügyészi Akadémia, amelyen a legalább hat elemivel rendelkező, a kommunista párt (akkor már MDP) által ajánlott személyeket 10 hónap alatt jogásszá képezték.
Ennél lényegesen képzettebb személyi állománnyal dolgozott a Katonapolitikai Osztály. Tevékenységéről Dávid Ferenc (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) elmondta, hogyan vizsgálta át a háború után az egész honvédségi állományt, döntött megtorlásról, internálásról, vagy éppen szakértelmük felhasználásáról az új katonai elhárítás, hírszerzéskiépítésében.
Bank Barbara (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) „Ítélet nélkül, iratok nélkül – az internálás fordulópontjai” című előadása azt a megdöbbentő tényt is közölte, hogy az első nagy internálótáborban (Dél-Budán a mai Petőfi Laktanya területén) félszáznyi gyereket is őriztek szüleikkel együtt.
1946-ban már 15 internálótábor volt az országban, amelyek körülményeiről a visszaemlékezők elbeszélései mellett a legtöbbet Mindszenty József hercegprímás leveleiből lehet megtudni, amelyekben az ország vezetőit kérte, hogy intézkedjenek az internáltak érdekében.
1949-ben nyílik meg a kistarcsai tábor, ahol nőket is őriztek, 1950. július 19-én pedig Recsk. 1951 májusáig létezését is titokban tartották, akkor sikerült Michnay Gyulának a híres szökése, aki 600 fogoly nevét tudta megjegyezni és beolvastatni a Szabad Európa Rádióban.
A tábor foglyairól pontos adatok nincsenek, később, a kiszabadultak memoárjaiból (pl. Faludi György: Pokolbeli víg napjaim) és szóbeli visszaemlékezésekből 1200-1800-ra becsülhető a létszám, többeket közben átadtak Csehszlovákiának, Romániának. Az áldozatok közül 32 név ismert. Amikor 1957-ben lebontották a kerítést, 10 kilométernyi szögesdrótot adtak át más „intézményeknek”, hiszen az új névvel berendezkedő hatalom is meg akarta tölteni az internálótáborokat.
Sajátos kutatást folytat Saád József szociológus (Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány): a 12 alföldi kényszermunkatábor történetét. 2400-2500 családot, mintegy 8500 személyt szállítottak ezekbe 1950-től kezdve. A történet rekonstruálhatóságának lehetőségeiről és korlátairól szólt az előadás, a megkérdezettek emlékezetének szubjektivitásáról, családkutatásokról, valamint arról, hogy a 15 éves munkát informatikai rendszerbe hasznosabb-e foglalni, vagy megteremteni prezentációját, látványtervekkel befogadhatóvá tenni.
Gálszécsy András nyugalmazott miniszter, aki maga is három és fél évet töltött egy hortobágyi munkatáborban, zárszóként az emlékezet sokféleségéről szólt, és ezért
nagy felelősség nehezedik a Nemzeti Emlékezet Bizottságára, amikor a rengeteg egyéni emlékezetet összhangba kell hoznia a történelmi emlékezettel.
Utóirat
Rádiósként hosszú interjút készíthettem Michnay Gyulával, a rendszerváltás után. A kalandos életű és jó kedélyű úr elmesélte, (a történetből később film is készült) hogyan, milyen bonyolult előkészületek után sikerült néhány társával kijutni a hírhedt táborból. Az őrtornyok látóköréből kikerülve azonban nem tudtak megegyezni a menekülés további irányában. A többiek elvetették Michnay javaslatát, így ő egyedül vágott neki az útnak, s a siker végül igazolta: egyedüliként jutott át Ausztriába.
Kalandjának érdekes és humoros mozzanata, hogy a hatóságok nem akarták elhinni történetét, s követelték, hogy valamilyen módon igazolja magát. Papírjai természetesen nem lehettek egy szökött rabnak, így azt kérte: hívják fel Madame Clemenceau-t, leánynevén Michnay Idát, az ő nagynénjét. Hitetlenkedve, hogy a néhai francia elnök menyének köze lehet ehhez a szakadt figurához, végül teljesítették a kérést, de telefonon hogyan állapíthatja meg az idős hölgy, hogy valóban az unokaöccse szökött át Magyarországról? Madame Clemenceau egyszerűen oldotta meg a problémát: „kérdezzék meg, milyen ajándékot vittem nővéremnek utolsó magyarországi látogatásomkor!” Michnay Gyula azonnal válaszolt, hogy egy kis tacskót. Mivel a kutyus nevére is emlékezett, nem fért kétség igazához. Így értesülhetett hatszáz magyar család hozzátartozójuk sorsáról, a nyugati világ pedig Recskről.
