Öt évvel ezelőtt vakmerőnek tűnő vállalkozásba fogott Mišo Šesták Várkúton (Hradište), összehívta a regionális történelem iránt érdeklődők baráti találkozóját. Az ötlet nem várt sikert ért el, ma már, ha november, akkor ez sokak számára az összejövetelt jelenti, amely már kinőtte a település kultúrházát, így azt Losoncon is megrendezik. A két találkozóra 2019. november 28-án és 30-án került sor, s bár még csak 2020 február elejét írjuk, már megjelent a találkozóra összegyűjtött anyagok újabb antológiája mintegy 700 oldalon.
Jól olvasták, 700 (értsd: hétszáz) oldalon, mégpedig két kötetben. Mivel a fanatizmus ellenére sincsenek az ötletgazdák anyagilag eleresztve (bár több mint kétszázan támogatták ilyen-olyan formában az antológia megjelenését), ahogy tavaly, úgy annak az idén is van egy kemény táblás változata 700 oldalon, amit azok kaphattak kézhez, akik anyagilag is támogatták a kiadványt, míg a 300 oldalas puha táblás változathoz minden érdeklődő ingyen hozzájuthat.
Ahogy az elmúlt években, az idén is amatőr helytörténészek mellett profik írásait olvashatjuk, s a régészeti kutatásoktól a közelmúltig számos téma rezonál a kötet hasábjain.
A második rész elsősorban az oktatásra koncentrál, itt olvashatják Böszörményi István tanulmányát, aki a losonci református gimnázium XVII. és XVIII. századi titkaiba avat be, míg Drenko József a Csehszlovákia megalakulása utáni losonci oktatási helyzetről szól. De a régió több településének iskolatörténetével is megismerkedhetünk, így Alsósztregova, Gács, Etrefalva, Szinóbánya, Vámosfalva, Málnapatak, Kékkő is terítékre kerül, ahogy Ján Munkay, August Horislav Škultéty, Pavol Filčík tanári munkássága is.
Az első részbe vegyes anyagok kerültek, olvashatunk a régióban élt zsidókról, tárgyi emlékeikről. Például a nógrádi és a losonci zsidó temetőről, a nógrádi bolgárok történetéről, Balassa Pálról, a lónyabányai Gáber családról, Ozdin váráról, az egy éve elhunyt Pavel Dvořák történész nógrádi kapcsolatairól, Voda Gusztáv gyógyszerészről, Czóbel Károlyról, Losonc első rendőrkapitányáról, Pavel Maliarik evangélikus lelkészről, Juraj Nathanel Petianról, a Matica slovenská egyik alapítójáról. Megidézik a Tanácsköztársaság helyi történéseit és az 1989-es losonci eseményeket is. Sokáig folytathatnánk a felsorolást, de akit érdekel a kötet, az megrendelheti a kniha.hornohrad@gmail.com vagy a misosestak@gmail.com címeken.
A tudósító minden elismerése a szerkesztőé, Mišo Šestáké és a nyelvi szerkesztőé, Tomáš Sitáré, ezért is csak halkan jegyzi meg, főleg a magyar jegyzetekben több elírás is van, ahogy azt sem értem, Agócs Gergely néprajzkutató miért szerepel a füleki roma zenészek történetéről szóló cikkben Gregorként. Ez viszont nem a szerkesztők hibája, a füleki bemutatón a cikk szerzője, Illés Gábor szintén Gregorként nevezi meg. Ez akkor is érthetetlen, ha a könyv bemutatója szlovák nyelven zajlott.
A füleki cigányzenészekről és Losonc 1849-es pusztulásáról
Röviden szóljunk a füleki bemutatóról, amelyen két vetített képes előadás is elhangzott. Előbb a már említett Illés Gábor helytörténész részéről a füleki roma zenészek múltjáról, kapcsolódva egy közelmúltban rendezett kiállításhoz.
Az első roma zenészek annak idején Mátyás király felesége, Beatrix udvarában jelentek meg, de például 1682-ben, Thököly Imre füleki udvarában a 29 zenész között még mindössze egy cigány akadt. 1715-ben a pozsonyi országgyűlésen a korabeli kampány részesei, de név szerint az első füleki cigányzenész Maurignac (Bunkó) Ferenc volt, aki Osgyánban született 1784-ben. Később jöttek a Bogdánok, a Barik, s voltak, akik kocsmákban játszottak, de részesei voltak a táncmulatságoknak, városi és falusi ünnepségeknek, s több helyi étterem és kocsma is foglalkoztatta őket.
Voltak, akik fizetést is kaptak, míg a kisebb kocsmákban abból éltek, amit a vendégek húztak a vonójukba. Az egyik legtehetségesebb Bari Jenő volt, akinek a fiai is tovább vitték az apai örökséget, de míg egyikük Baryként, a kisebb fiú már Barry-ként szerepel a plakátokon. Akadtak, akik például a Hatvan-Ruttka (Vrútky) vasútvonalon utaztak a bandájukkal, s egy-egy megálló közeli kocsmájában mulattatták a nagyérdeműt. De temetéseken is találkozhattunk velük, ahol legtöbbször ingyen húzták a búcsúztatót, s a klasszikus magyar nóták mellett megjelent a dzsessz is a repertoáron. A legfontosabb cigány hangszernek a hegedű számított, többnyire mindenki azon kezdte, a kevésbé tehetségesek később átváltottak a brácsára vagy a nagybőgőre, ezek mellett fontos cigány hangszernek számított a dob, a cimbalom, a klarinét és a tárogató is, ahogy későbbi korokban mindezekhez társult a zongora, a szaxofon és a gitár.
Cigány zenészek ma is vannak Füleken, csak némileg megváltoztak az igények. Sokan a helyi tehetségek közül nyugaton utcazenészként próbáltak szerencsét, s a maiak közül kiemelte Ökrös Gyula Mogyit, aki keresett prímás a környéken.
Az est második előadását Mária Adamová tartotta, aki évekig volt a losonci levéltár vezetője, ma pedig a város krónikása. Pár éve Puntigán Józseffel együtt írták meg a nemrég felújított losonci zsinagóga történetét. Adamová tavaly önálló kötetben is kiadta Losonc történetének egyik legsötétebb fejezetét tárgyaló munkáját. 1622, 1755, 1849 – három különlegesen fájó pont a város életében, ugyanis mindhárom alkalommal tűzvész martaléka lett a város, 1622-ben Bethlen Gábor csapatai égették fel, miközben 130 embert kivégeztek. Az 1849-es év augusztus elejének napjai szintén a pusztítás jegyében teltek.
A városban működő gerillák (Kossuth félkatonai egységei) rátámadtak a városba betérő Grabbe generális katonáira, akik közül többen is áldozatul esnek, köztük olyan tiszt is, aki az orosz cár közeli rokonának számított.
A német származású Pavel Hrisztoforovics Grabbe (1789-1875) nem szándékozott megállni Losoncon, ugyanis Miskolcra készült, de miután tudomást szerzett a történésekről, visszafordult, s úgy döntött, példásan megbünteti a renitens várost. Előbb teljesíthetetlen követelésekkel állt elő, majd elkezdődött a bosszúhadjárat, amely a város felégetésével zárult. A részeg katonák leírhatatlan pusztítást rendeztek a városban (Gyurkovits Ferenc több festménye állít emléket az esztelen pusztításnak), s nem ismertek kegyelmet. Mintegy 300 ember halt meg, 1 730 579 ezüstforintnyi anyagi kár keletkezett, 3 kastély, 2 gimnázium, a kaszinó, a városi levéltár veszett oda, a 376 házból 344 égett le, s a 3 127 lakosból mindössze 1 400 maradt. Az életben maradottak többsége elmenekült. A pusztítás szavakkal leírhatatlan volt, a halottakat fa híján boros hordókba temették, a túlélők nedves pincékben és föld alatti rejtekhelyeken húzták meg magukat. De az emberi életösztön győzött, s különböző helyi és országos támogatásokkal a város ismét talpra állt. Az 1849-es vérengzésnek állít emléket Borzó Miska Losonc végromlása című zenekari műve is.
Aki többet szeretne megtudni a losonci eseményekről, olvassa el a 170. évfordulóra megjelent kötetet, amely részletesen tárgyalja a tragikus eseményeket. A füleki esten (is) kiderült, mennyire fontos a regionális történelmünk ismerete, amely segíthet az itthon maradásban, s igenis bizonyítja, hogy felállni a legnagyobb tragédiák után is lehetséges.
