B – falucska valahol Gömörben az isten háta mögött. A rendszerváltás idején 800 fölött lakták, ma már a 780 megállítja. Amíg akkor nagyjából 50 roma lakta a falut, ma már legalább a falu 40 százalékát ők teszik ki. Egyre több az üres ház, a szocializmus éveiben felhúzott emeletes porták nagyobb többsége üres. Amíg a kilencvenes évek elején még a falusiak, ha kötelességből, de szép számmal az urnákhoz járultak, s a magyar pártra szavaztak, az utóbbi években legfeljebb a helyhatósági választás kelti fel az érdeklődésüket. A köztársaságielnök-választás második fordulójában a szavazókedv alig érte el a tíz százalékot, s a falu felkerült a szégyenlistára.
Sok izgalmat ez a kampány sem hozott a falu életébe. Kampánygyűlést csak a Híd tartott, az MKÖ nem jutott el, holott a falu lakóinak döntő többsége magyarnak vallja magát, s a sok alig 100-200 lelkes település között a 780 lakosú falu már elég nagynak számít.
A Híd is csak második nekifutásra, a helyi Purt szervezte meg az akciót, amelyen a párt roma parlamenti képviselője, Vavrek István is tiszteletét tette. Igaz, a szép számmal megjelent romák, akiknek a többsége még 18 év alatt volt, nem a képviselő ígéreteire kíváncsi, hanem Radics Dezső zenészre, aki, ahogy a régió más falvaiban, itt is jókedvre deríti a táncoslábú hallgatóságot. „De ne feledjétek, február 29-én a 18-as számot karikázzátok!” – búcsúzik a helyi roma vezér, s ahogy a végén kiderül, hallgatnak is rá.
Így megy ez szerte a járásban, a Hídnak Dezsi, a FEMARO-nak Misi húzza a talpalávalót.
Ahogy nézem a képeket a közösségi hálón, a közönség nagy része még négy év múlva sem lesz elsőválasztó.
„Nem tudom, mi a fenét akar ez a Hugyár gyerek, a lába nyomáig se érhet Pistinek” – mondja az egyik roma aktivista, s már látom, nemcsak a magyarok, de a magyar anyanyelvű romák között is elindult az ádáz harc a szavazatokért. „Hol volt Hugyár, amikor Rimaszombatban Kotleba ellen tüntettünk” – teszi még hozzá, s amikor azt próbálom magyarázni, hogy az ilyen tüntetések akár kontraproduktívak is lehetnek, legyint egyet. Meg sem próbálom neki magyarázni a szó jelentését. Az MKÖ a regionális rendezvényekre fókuszál, kisebb falvakba nem jut el. Gondolja, megvan a stabil szavazóbázisa. Megvan?
„Ha az MKÖ és a Híd együtt indult volna, akkor egy percig sem gondolkoztam volna, kire szavazzak” – mondja már a választási helyiség előtt egy helyi értelmiségi.
„Mindkét pártban vannak olyan egyéniségek, akiket tisztelek és azt hiszem, hogy eddig is sokat tettek a szlovákiai magyarságért és még nem használódtak el. Milyen jó lett volna egy listán látni mondjuk akár a két romát, Vavrekot és Hugyárt is, ahogy Agócs Attilát, Ravasz Ábelt, Cziprusz Zoltánt vagy Szvorák Dávidot. Természetesen Bugár, Simon és Csáky nélkül” – mondja a véleményét kérdezés nélkül, s azt is elárulja, Matovič pártjára szavazott. Ahogy sokan mások is egy olyan településen, ahol ez eddig elképzelhetetlen lett volna.
Amikor reggel hét órakor kinyitják a választási helyiséget, nem sok jel utal arra, hogy túllépik a legutóbbi választási részvételt. Ahogy már a faluban szokás, a huszonvalahány éve MKP-s színekben regnáló polgármester szavaz elsőnek, az ezt követő két órában 9-9 választó látogatja csak meg a helyiséget, ők is a hivatallal szemben lévő boltból hazafelé teszik meg a kitérőt.
Az idén a bizottsági helyekért sem tolongtak a faluban, amíg máskor 15-20 tag is szorongott a választásra szinte teljesen alkalmatlan helyiségben, az idén csak 11-en jelentkeztek be, köztük két roma, akik mindketten visszaléptek.
A bizottság elnöke és egyik tagja a szomszédos betelepült szlovák faluból érkezett, akik elfoglalták a két szélső helyet, s többnyire vagy egymással kommunikálnak, vagy újságot olvasnak. Mintha semmi közük se lenne ahhoz, ami a helyiségben zajlik.
781 lakos, 607 választásra jogosult polgár – vannak páran, akik kivették a választási igazolványukat, s olyanok is akadnak, akik választási igazolvánnyal érkeznek szavazni. Köztük egy Úszorról érkezett fiatalember, aki Pozsonyban végzett, s kedvesével a Pozsony melletti faluban vásárolt magának ingatlant. A falu az utóbbi időben teljesen elszlovákosodott, így nagyon örültek a fiatal magyar pár beköltözésének. De szavazni itthon szavaz, ahogy a királyhelmeci Városi Hivatal elöljárója is, aki máig itt van bejelentve állandó lakosként.
Amíg az első két óra a korán ébredő idősebbeké, akik már gyakorlott szavazónak számítanak, addig tíz óra magasságában megjelennek a fiatalok is, s lám, beérett a Dezsi Band hatása, este tízig minden csúcsot megdönt a roma szavazók száma.
Többnyire családostul érkeznek, nem egy első szavazó is akad köztük. Vannak időszakok, amikor több tízen várnak a sorukra az épület előtt, ötnél többen ugyanis nem férnek el a nem erre a célra épült, egykori magánházból, majd óvodából átalakított épületbe.
Melyik is a Híd – kérdezi az egyik elsőválasztó az apjától, s látni, nem túl sok választást abszolváltak, hisz jó tíz percig szöszmötölnek a spanyolfal mögött.
„Hazavihetjük a megmaradt papírokat?” – kérdi az egyikük, s bizony nem könnyen érti meg, hogy igen, de a büntetés 33 euróba kerül. „Túl drága gyújtós lenne, az egész szemetesdoboz sem ér meg annyit”
– teszi hozzá, s nagy nehezen begyömöszöli a papírokat a sarokban álló dobozba. „Te kire szavaztál?” – kérdem az egyik szomszédomat? „Természetesen a 18-asra, a magyar pártra” – válaszolja a szomszéd, aki a napokban töltötte be a tizennyolcat, s családostul érkezett, hogy a „magyar” pártot megtámogassa. Van olyan óra, amikor 36-an is szavaznak, s csak este hét óra felé lanyhul a választókedv.
A bizottsági tagok szép lassan képzeletben végigjárják a falut, ki az, akit várhatnak még. Sokan már csak papíron laknak a faluban, de nyugaton, esetleg Pozsonyban vagy Budapesten dolgoznak. Utóbbiak közül az egyik tanárember meg is jelenik, de mint mondja, a családja nem talált időt a hazautazásra. Ketten levélben szavaztak, s ketten kértek mozgóurnát. Lassan virtuálisan végigérünk a faluban, kiderül, akadnak váratlan hiányzók is, akik eddig még sosem hiányoztak egyetlen szavazásról sem. Egyikük épp abban a pillanatban jelenik meg, amikor felemlegetjük a hiányát. Nem érezte egész nap jól magát, de a választás kötelesség – mondja a már nyolcvan felé haladó néni. Egy másik családot viszont hiába várunk, disznót vágtak, s bizonyára elfáradtak. Az utolsó órára már csak négyen maradtak, köztük két bizottsági tag. Egyikük nem is titkolja, nagyon nehezen tudott dönteni, s ha nem kérték volna fel bizottsági tagnak, valószínűleg ki is hagyta volna a választást. „Az biztos, hogy nem arra a pártra szavazok, amely ide kandidált, s bár biztos vagyok abban, hogy az MKÖ nem jut be, megszokásból és választás híján maradnak ők” – mondja egyikük.
S bár az országos átlagtól így is jóval elmarad a részvételi kedv, végül a sokéves helyi átlagot jóval felülmúlva 287-en, vagyis a választásra jogosultak 47,59 százaléka adta le a voksát.
Ahogy várható volt, ez a választás is az MKÖ (lánykori nevén MKP) és a Híd csatáját hozta. Az előbbi győzött 115 szavazattal, megelőzve a 84 szavazatig jutó konkurens magyar pártot, de nagy (?) meglepetésre Matovič is begyűjtött 39 voksot, míg Kotlebának 17 szavazat jutott. A Smer 6 voksig jutott, s a 13, szavazatot szerző tömörülés közül a sort Harabin pártja zárta egy vokssal.
A legnépszerűbb jelöltnek Cziprusz Zoltán és Vavrek István bizonyult. Az eredményeknek szívből csak a bizottság legfiatalabb tagja örül, még innen a harmincon. Abban reménykedve, hogy Matovič elhozza majd az annyira várt csodát Mečiar és Fico „rémuralma” után. Még nincs fél tizenkettő, amikor a választási helyiséget bezárják, a bizottság elnöke Rimaszombatba indul az eredménnyel, a többiek pedig felvéve a tiszteletdíjukat, hazaszélednek.
„De azért tessék telefonközelben maradni, ha esetleg történne valami” – ezek az elnök szavai, mielőtt beszáll a gépkocsiba.
Szerencsére nem történik semmi, az előreborítékolt újabb mohácsi vész híre csak másnap érkezik meg. Bár nem biztos, hogy ennek híre bekerül a történelemkönyvekbe.
