Ezerkilencszázkilencvenkilenc november 20-án Vertse Márta, a Vatikáni Rádió akkori szerkesztője kérésemre mellékelve elküldte a rádióadás szeptember 5-i Via Lucis-t bemutató imaszövegét.
A 2000. évi Nagy Jubileum központi bizottsága 1999 nyara elején közzétette a zarándokok hivatalos imakönyvét. Ennek egyik elmélkedésében volt olvasható, hogy a hívek szentévi római zarándoklata annál mélyebb lelki élményt jelent majd,
minél inkább felfedezik a keresztény ima valódi jelentőségét, és ennek hitelességét a mindennapi életben megújult tanúságtételükkel bizonyítják.
Az Úr Jézus mindenkori tanítványai számára ugyanis imádkozni annyit jelent, mint a gyakorlatban itt és most megvalósítani a mennyei Atya akaratát. Amikor a szentév a Szent Kapu megnyitásával 1999 karácsony vigíliáján megkezdődött, mintegy rés nyílott azon a belső falon is, amely az embereket az Istentől való találkozástól választja el, és amelyet Jézus Krisztus minden ember számára örökre megnyitott. Ő az Atyával való közösség felé vezető Út és Kapu.
A zarándokok imafüzetének az I. fejezete a jubileum jelentését magyarázta el, felelevenítve bibliai gyökereit. A II. fejezet a négy nagy római bazilika, valamint a katakombák meglátogatásához ajánlott elmélkedést és imákat. A III. fejezet imái között szerepelt a reggeli és az alkonyati zsolozsma, a bűnbánati ima, illetve a szentségimádásra javasolt imasorozat, a rózsafüzér, a közösségi és a magánimák.
Ez a fejezet tartalmazta azt az ájtatosságot is, amely a Via Crucis, a keresztút mintájára született, és amely a Via Lucis, a Fény útja nevet vette fel. Ezek az imaelmélkedések Urunk dicsőséges misztériumeseményeiről szólnak, amelyek Krisztus feltámadása és az első pünkösd között történtek, és amelyek arra tanítanak, hogy a mában élő Krisztus-követők a „fény gyermekeiként”, miként éljék meg tanúságot tevő életüket a feltámadt Krisztusról.
Húsz évvel ezelőtt, 2000. június 12-én Mons. dr. Erdő Péter, székesfehérvári segédpüspök, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem akkori rektora,
ünnepélyes külsőségek között szentelte fel Szepsiben, a Szlovákiában elsőként felállított Via Lucis 14 állomását.
A templomkertben található stációk művészi képeit Szabó Ottó festőművész készítette és Lukács János kőfaragó-mester kivitelezte. A mű önmagáért beszél. A fokozatosan alakuló harmóniát sugalló templomkert-parkot Vanyo Péter kertészmérnök tervezte. A Jubileumi Kaput, egy szepsi udvar hajdani kapuját, a Bankó család jeles adományaként – csodálatosan szépre Csizmár Imre és fia restaurálta.
Az akkori munkálatok elvégzése a közös összefogásnak, a felelősségteljességnek és az egészséges patriotizmusnak a bizonyítéka.
Mindazért, ami azon a napon történt, a teljesség igénye nélkül, köszönet illeti az adakozókat, az egyházközség híveit, az egyháztanács tagjait, a városi önkormányzatot, az alapítványok kuratóriumait, az asszonykórust és nem utolsósorban a nagyszámú zarándokot.
2000. június 13-án Mons. Alojz Tkáč, akkori kassai érsek és a kúria tagjai elsőként járták végig a Keresztény reménység útját, mintegy nyitányként példát adva a szepsi plébániatemplomban elnyerhető jubileumi búcsú lehetőségére.
Visszaemlékezve csak ismételni tudjuk:
szerény igyekezetünkkel így kapott nyomatékot a kettős jubileumi esztendő mottója: Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk.
A Fény útja elején a hívek Krisztus feltámadásáról elmélkednek, Szent Pálnak a filippiekhez írt leveléből vett tanítás alapján: „Krisztus Jézus, mint Isten, az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fill 2, 6 – 11).
2020. április 26-án ismét végigjártuk a reménység útját. Igaz, most csak online, de technikusaink nagyszerű közreműködésével a világhálón sokan követték imádságunkat.
A koronavírus-járványra való tekintettel csak ezt tehettük, mint annyiszor a történelem során áldott elődeink. Rásejtve, amit ők is sejtettek: sok mindent kellene tenni, de csak azt tehetjük, amit lehet, s ahogyan lehet és nem azt, amit szeretnénk. De ezt nem kívülről, s nem másoknak kell megítélni. Az ítélet az Istené. Ő fogja igazolni, vagy cáfolni: nem tettünk lehetetlent, de amit lehetett, azt megtettük.
Ennek a gondolatnak a mélységét célozza megérteni és elősegíteni a reménység útja is. Szerény meggyőződésünk, hogy amint a múltban az egyház segített megtanítani az embereket szenvedni, úgy ma egy újabb feladat vár rá: megtanítani az embereket örülni, remélni…
A hajdani szentelés kapcsán kiadvány is készült magyarul: Szepsi – a Via Lucis 14 állomása címmel, a Honismereti Kiskönyvtár 172. számaként, és szlovák nyelven: Moldava nad Bodvou – 14 staníc Via Lucis. Az ájtatosság állomásait és elmélkedéseit a szentévi zarándokok hivatalos imakönyve alapján állítottuk össze, annak reményében, hogy gyakorlata hamarosan elterjed a hívek körében is. Bizonyára az én hibám is, hogy a várt eredmény elmaradt.
Húsvéttól pünkösdig vasárnap délutánként szoktuk imádkozni. Ám most ismét bízom abban, hogy manapság, amikor olyan nagy szükség van a reménységre, sokan rátalálnak ennek a népi ájtatosságnak az üzenetértékére.
Adja Isten, hogy a járvány közepette és annak elmúltával gyakrabban járjuk együtt végig ezt az utat, hogy nemzedékünk is el tudja mondani: bár nem mindig tehettük azt, amit sejteni véltünk, de tettük azt, amit lehetett. Persze nem tagadva, de elismerve és beismerve: nem tettünk lehetetlent, és amit lehetett, azt igyekeztünk megtenni…
A feltámadt Krisztus, az Atya világossága adja meg mindnyájunknak ezt a húsvéti készséget, reményt és örömet.
A szerző szepsi esperesplébános.
