Azt mondják, mondjuk, hogy mindnyájunknak megvan a maga húsvéti története, vagy igéje, amellyel megpróbáljuk megragadni a megragadhatatlant. (Joób Máté) Talán az üres sír története, az emmauszi tanítványok elbeszélése, vagy éppen az a tudósítás, amelyben a Feltámadott megjelenik a Tibériás tengernél. Az evangéliumi történeteknek van egy mondata, amely mellett az idén semmiképpen sem mehetünk el: bár az ajtók zárva voltak.
János apostol jegyzi fel, hogy miután a Feltámadott megjelent a magdalai Máriának, este felkereste a tanítványokat, és bár az ajtók zárva voltak, eljött, megállt középen, és megszólította őket: „Békesség nektek!”(vö. Jn 20,19).
Van-e valaki közülünk, akinek ne lenne saját és sajátos tapasztalata arról, hogy milyen a bezárt ajtó mögött lenni, félelemben és bizonytalanságban élni? A bezártságot talán még úgy-ahogy elviseljük, de ami igazán nehéz, az a szeretteinktől való elzártság kényszere.
Nehéz heteket élünk, és minél többet hallgatjuk a híreket, annál inkább felsejlik előttünk, hogy a neheze még hátra van. Ezekben a félelmekkel teli napokban engedjük közelebb magunkhoz az evangélium vigasztalását: bár az ajtók zárva vannak.
Milyen ajtók? Most és akkor: a fából készült ajtók? A bejárati ajtó, vagy csak a szoba ajtaja? Érdekes lehet, de most nem ez a lényeges, mármint a mi, a miből és a melyik?
A hangsúly a „zárva” szón van. Nem tagadva az ajtók és a tanítványok félelmének tényét. Sőt, ha figyelmesen olvassuk a híradást, János több ajtóról beszél, talán már ránk is gondolva, mert – ki tagadná – mindnyájunknak megvan a maga, saját zárt ajtaja, amit félelmeink miatt csukva, zárva tartunk.
A tudósításban van még egy másik szó is, ami mellett szintén nem mehetünk el szótlanul. Bár – olvassuk. Jelentéktelennek tűnő szó, mégis minden benne van.
A Feltámadott maga indult el a tanítványok felé, mert, vagy éppen azért, mivel az ajtók „zárva” voltak, ezért Ő keresi meg őket. Ő lép be hozzájuk.
Ő szólítja meg őket. Ő akarja megvigasztalni és megnyugtatni őket. Ő biztosítja a tanítványokat arról, hogy az Ő békessége meg tudja szelídíteni a félelmüket.
És miután találkoztak vele, a Feltámadottal, miután látták és megtapasztalták létének közelségét, s miután megnyitották szívüket, a zárt ajtók kinyíltak, és a tanítványok elindultak, hogy elvigyék a Föld minden tájára a hírt, hogy a mindent megszelídítő Jézus – él. Itt van. Velünk van. A miénk. A kérdés – észleled:
Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem. (Jel 3,20).
Aki beengedi, azzal vacsorázik. Pontosabban – vacsorázna…
Mindnyájunknak megvan a maga húsvéti története, igéje. Te talán már tudod, hogy melyik a Tiéd? Ha nem, keresd, Őt és üzenetét: „Miért keresitek az élőt a halottak között? (Lk 24,5) „Én vagyok az élet kenyere – felelte Jézus. – Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” (Jn 6,25) „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6). „Még most sem értitek?” (Mt 16,9).
Most a vírus elleni küzdelemben az orvosok, az ápolók, a boltosok, a tisztviselők és még sokan mások vannak a frontvonalban. De lehet, hogy hamarosan én, Te, mi leszünk ott, a betegágyon, és akkor nekünk lesz szükségünk a vigasztalásra, a bátorításra, az emberi és isteni szeretetre. De az is lehet, hogy egy betegnek lesz szüksége Rád, rám, ránk és az általunk közvetített isteni szóra. Mindkettőre készüljünk, hogy így, úgy mi magunk, mint mások is megtapasztalják és megéljék a húsvéti csodát…, hogy – bár…, de mégis… itt Van, velünk Van, értünk Van…
