Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök és Santhó Károly pozsonyi kanonok mellett volt Zselíznek egy harmadik magas rangú egyházi tisztségviselője is: dr. Niszler Teodóz, a pannonhalmi apátság főmonostori perjele, aki e tisztsége mellett gazdag, tartalmas életpályát futott be.
1887. szeptember 24-én született Zselízen, teljes nevén Niszler Teodóz Ferenc (Teodóz = Teodor, magyar alakja Tivadar). 17 évesen, 1904. augusztus 6-án lépett be a bencés szerzetesrendbe Pannonhalmán, 1908. május 28-án egyszerű fogadalmat tett.
Tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen végezte görög-latin szakon, majd szerzett tanári bölcsészdoktori diplomát 1911-ben. Ugyanezen év június 4-én tette le az ünnepélyes fogadalmat, 29-én pedig pappá szentelték Pápán. Majd paptanítóként Pápán kezdte meg gimnáziumi tanári működését 1911 és 1915 között, később bő egy évet az esztergomi gimnáziumban tanított.
1916-ben házgondnoknak nevezik ki a pannonhalmi kolostorban, a főmonostor anyagi ügyeit kezelte.
Az ezt követő időszakban, 1918 és 1924 között lelkészként tevékenykedett Győrszentivánon (Keresztelő Szent János plébánia), majd a pápai rendház főnöke és gimnáziumigazgatója lett (1924-1930). 1930-ban a noviciusok (már beöltözött szerzetesjelöltek) magisztere (újoncmestere) lett, 1936-ban alperjel,
1938-ban pedig a rend választása alapján Kelemen Krizosztom főapát kinevezte főmonostori Phalmi perjellé
(három állás van a rendekben, melyet választással töltenek be: a főapáti, az apáti és a perjelség).
Ezzel gyakorlatilag a legősibb magyar rendház főnöke lett, amivel egyben a magyar bencés kongregáció nádoraként közvetített a rend és főapát között. Széleskörű társadalmi tevékenységet fejtett ki. Elnöke volt a Katolikus Társaskörnek Pápán, s alelnöke a Jókai Körnek.
Élete során emellett egy ideig diplomáciai tisztséget is betöltött egyházügyi királyi kormányfőtanácsosként. Főbb publikációi: Az analógia és hatása a görög nyelvben (Bp., 1913); A görög nő (Pápa és Vidéke 1913); Az Úr szolgálatában – imakönyv és elmélkedések házalkalmazottaknak és a Zita Körök tagjainak; Nekrológ Fojtényi Emilről (Phalmi Szemle, 1931). 1930-37-ig szerkesztője és állandó szerzője volt a Pannonhalmi Szemlének.
Bár élete során tevékenysége javát a Nyugat-Dunántúlon fejtette ki, szülőföldje Csehszlovákia részévé vált, ami esetében is konfliktushoz vezetett, amikor örökre kitiltották az országból, mert a zselízi templomban misét celebrált augusztus 20-án, Szent István tiszteletére.
Felvidék 1938-as visszacsatolása után ez a tiltás megszűnt és újra hazatérhetett szülőföldjére.
1939. május 14-én Zselíz központjában országzászlót állítottak, mely ünnepség keretében ő mondott tábori misét.
Az országzászló hímzett lobogóját a budapesti Vas utcai gróf Széchényi István felsőkereskedelmi iskola adományozta Zselíznek. A gesztust az iskola két zselízi születésű tanára (Barborik Kálmán, dr. Nemes Árpád) kezdeményezte. Az országzászló attól a helytől nem messze került felállításra, ahol a cseh legionáriusok 1919. március 23-án öt fiatalt öltek meg a tömegbe lőve.
Az avató beszédet dr. Javornítzky Jenő miniszteri tanácsos, az Ereklyéi Országzászló Nagybizottság társelnöke, valamint Sáska Dezső alispán mondta, de szólt Mészáros István zselízi plébános, Király József – ugyancsak zselízi születésű – csicsói plébános, Barborik Kálmán, illetve NiszlerTeodóz is.Az országzászló később az obeliszk tetején egy bronz Turul szoborral is kiegészült, mely Trianon emlékműként szolgált 1945-ig, amikor lerombolták.
A Jóisten kegyelméből halála is itt, a szülőföldjén érte. 1943. október 4-én 57 éves korában halt meg, amikor szüleinél járt látogatáson. Innen Lévára utazott Sáska Dezső alispán meglátogatására, de útközben rosszul lett a vonaton. Léván kórházba szállították, ahol nem sokkal később elhunyt. Örök nyugalomra Zselízen, a családi sírboltba helyezték el. A temetési szertartást két nappal később a pannonhalmi főapát, Kelemen Krizosztom végezte.
A Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia így írja le személyét: NiszlerTeodózt a mindenkit lebilincselő szívósság, a szünetet nem ismerő, önmagát elégető munkaszeretet és Urához, Krisztushoz való hűséges, gyermekded ragaszkodás jellemezte. Végtelenül munkás, szelíd, békés és türelmes lélek volt. Nagy élettapasztalatot, emberismeretet szerzett. Ezeket egyesítette szívének természetadta jóságával, mély hitével, alapos képzettségével. Nyugodt egyéniségén megtört minden rendi és házi bodrozó hullám. Népének a legjobb, leghűségesebb barátja, a vidék értelmiségének összetartója volt. Nagy szervezőtehetségénél fogva sok szál futott össze a kezében. Egyetemes szeretetét a Szociális Testvérekre, a bencés apácákra és igen sok zárdára kiterjesztette. Befelé gazdag tapasztalatait a rendi fiatalság lelkének nyugodt, következetes, megfontolt irányításában érvényesítette. Istentől megáldott kezének hatása az új nemzedéken meglátszott. Nagy lelkipásztor volt. Szívesen szónokolt, gyóntatott, tartott lelkigyakorlatokat. A rend nagy lelkipásztori küldetését igen szívén viselte. Boldog volt, mikor erre tanártársait is beszervezhette. Sohase parancsolt. Mindig csak kért, de kérésének nem lehetett ellenállni. Utolsó kézírása is a pünkösd utáni XVI. vasárnapi beszéd volt, melyet szülőfalujában mondott el nagymisével kapcsolatban. Teljesen munkakörének élt. Korán kelt, hogy hivatalos dolgainak intézése előtt elvégezze magánügyeit. Napjának minden perce másoké volt. Megható volt látni kötelességteljesítését, buzgóságát, mikor hanyatló szervezettel is hősiesen vitte állása terheit, nem kímélve magát.
