Illusztráció (pixabay.com)

Aki a tudománnyal, illetve a természettudományok ismereteivel akar foglalkozni, annak a nyelv, lehetőleg a mindenki számára legjobban ismert és a leginkább begyakorolt anyanyelv a legfontosabb eszköz, ezért matematika-fizika szakos tanítóként számomra egyáltalán nem volt közömbös, hogy a magyar nyelv és irodalom tantárgya keretében a kollégák milyen gyakorlatokkal töltik ki azokat az órákat, melyeken elképzelésem szerint a hétköznapi nyelvhasználatot meghaladó szövegekkel – irodalommal – kellett volna foglalkozni.

Ám szinte rendszeresen olyan információkhoz jutottam, hogy a foglalkozások jelentős, talán döntő többségének középpontjában nem a szöveg, tehát

nem a közölni kívánt gondolat és annak értelmezése állt a középpontban, hanem sokkal inkább a fogalmakat kifejező szavak alaki jellegével, vagyis a nyelvtannal töltötték az időt.

A félreértések elkerülése végett írom csak le azt, hogy nem kívánom lebecsülni a nyelvtan jelentőségét, bár el kell ismernem, hogy az anyanyelvemnek ez a területe sokszor fölösleges tehernek tűnt számomra, mert a legtöbb esetben a nyelvtani bakik igazából nem tudták, nem tudják befolyásolni a mondanivalót, tehát természettudományi értelemben jelentéktelennek tűnnek, olyasminek, amivel a mondanivalót nem értők, és még csak megérteni sem akarók a szöveg lényegéről elterelhetik a figyelmet.

Persze voltak ellenkező tapasztalataim is, mert valamikor a számítástechnika kezdeteinek idején ezzel a területtel is foglalkoztam és nem kötelező tantárgyként számítástechnikát tanítottam, illetve sok esetben, főleg a finommotorikában lemaradó fiúk esetében számítástechnika helyett magyar nyelvet, sőt még annak is legelemibb részét, az ábécét kellett tanítanom, mert abban az időben a korabeli gépekkel az úgynevezett parancssorba begépelt parancsok segítségével lehetett kapcsolatot tartani és azokban az átkozott gépekben az empátiának még a legcsekélyebb jelei sem voltak honosak, ezért kegyetlenül megbosszulta magát mindenféle elírás, betűkihagyás és hasonlók.

Sok végzős fiúcska az ilyen kudarcai során tanulta meg, hogy bizony amíg a hétköznapi haveri diskurzusaiban nem okoz problémát némi zagyvaság, addig a „tudomány” nem szívleli a pontatlanságot és a felületességet.

Egyben ez a tapasztalatom vezetett odáig, hogy amikor elterjedtek az érintős képernyők és alkalmazások, természetesen csak azért, hogy az alacsony minőségű termékeket még az írni-olvasni nem tudóknak is el lehessen adni, vagyis „jó szolgaként” az egy talentumból rövid időn belül akár tízet is lehessen nyerni, vagy szerezni, ez számomra azt jelentette, hogy kiszállok ebből az alantas szférából és a számítástechnikából önző módon csak a számomra érdekes produktumokkal fogom tölteni az időt.

Ezért van az, hogy sokszor teljesen hidegen hagytak a „modernizáció” termékei, mert máig várom azt a fejlesztést, hogy a reggelimet követően a kapám egy szóra vagy akár szavak nélkül is elinduljon a kertbe és megfontolt módon szétszórja a kapazin nevű gyomirtót a kultúrnövényeink között és esetleg még az öntözőrendszert is felébressze hajnali derengéséből, annak érdekében, hogy az iszákosabb fajták is jól viseljék a szokatlanul száraz időjárás kedvezőtlen következményeit.

Talán ennyi elég is volna a magyar nyelv és irodalom témakörben számomra lényegesnek tartott problémáról.