Caspar David Friedrich festményei (forrás: wikipedia)

Lapozgatom azokat a könyveimet, melyeket jó 45 éve vásárolgattam wittenbergi ösztöndíjasként kicsinyke pénzemből. Bennük a gótikus betűkkel metszett pecsét nevemmel és címemmel: Wittenberg Lutherstadt, Kollegienstrasse 54. 1974-1975. A könyvek arról az időszakról mesélnek, amikor a protestantizmus fellegvárában, a reformátor Luther, meg Németország tanítója, Melanchthon és a reformáció egyik festőóriása, Lucas Cranach városában, abban az ősi kollégiumban tanultam egy évet, ahol egykoron a nagy reformátor is tanított.

Az ódon levegőjű kollégium falépcsőit századok alatt több ezer magyar peregrinus diákelődöm is koptatta. Sok mindenre módot adva nekem is. Például arra, hogy az ottlétem időszakára, 1974-re eső Caspar David Friedrich-évnek átélője legyek, a rejtett jelképek és üzenetek látó és láttató zsenije képi világába belegyönyörködjem és beleszeressek. Idén pedig az istenáldotta, mélyen hívő, Istent látó és közvetett eszközökkel festményein és témaválasztásában folyamatosan Őt érzékeltető evangélikus mester halálának van a 180. évfordulója. Szellem-földrajzi utazásunk újabb részében induljunk hát el a lenyűgöző festői világ és az őt is inspiráló gyönyörű fehér sziklák szigete, Rügen felé. A következő sorokban csak felvillantani tudjuk azt a különös képi világot, amit Greifswald nagy szülötte megalkotott, s szeretnénk egy-két gondolatát is megismertetni az Olvasóval, a protestáns hívő bölcselet és szépségtudomány, az esztétika mindenkit gazdagító, klasszikussá vált megfogalmazásaival.

A Prédikátor Szemináriumtól az ecsettel prédikáló Caspar David Friedrichig

A tartományi evangélikus egyházak Németországban azért hoztak létre a 19. század végén szemináriumokat, hogy a gyakorlati lelkészi szolgálatra készítsék fel azokat, akik teológiai egyetemi tanulmányaik után elhatározták, hogy egyházi szolgálatba lépnek. Abban a két szemeszterben, amit 1974/75-ben ott tölthettem,

bepillanthattam hallgatótársaim személyén, beszélgetéseink, lelkészcsaládok látogatása során abba a másikfajta egyházba, amelyik ugyan a „reális szocializmusban” élt, de mégis gondolkodásban, erkölcsi tudatosságban, lelkiségében messze felette állt az aktuálpolitikai világnak. Egész egyházban és egész német nemzetben tanított gondolkodni.

Ennek köszönhetően a valamikori NDK minden részéből jöttek a hallgatók ebbe a szemináriumba. Például a Balti-tenger mellől, az egykori Hanza-városból, Greifswaldból is. Jörg barátom édesapja egyháztanácsos volt és az ottani orvosi egyetem professzora. Ő volt az, aki egyszer csak elém állt, s megkérdezte: – Eljönnél velem Greifswaldba és Rügen világító szikláihoz, a mesés Balti-tenger kéklő vizeihez, ahol majd a szabad világ hangját, a svéd rádiót fogjuk hallgatni? – Boldogan – válaszoltam.

Így indult el szellem-földrajzi utazásom a német romantika evangélikus kegyességű nagy mestere nyomában és felfedezésére… És akkor ez a felfedezés egy azóta 45 éve tartó csodálatba, tiszteletbe és tanulmányozásba emelte lelkemet. Akkor és ott, a 150%-ig „szocialista” NDK-ban feltárult előttem egy egészen más világ….

A Lutherhaus épülete Wittenbergben, ahol a nagy reformátor 95 tézisét megfogalmazta. Halála után az Augusteum nevű épületrésszel bővült, amely a mai napig működő Protestáns Szemináriumnak és könyvtárnak ad helyet (Kép: wikipédia)

Nagy kortársak voltak: Schleiermacher és Friedrich – a berlini Dóm és az ecset prédikátora

Akkor még nem tudtam, ma világosan látom, milyen különös szellemi kölcsönhatások működtek közre abban, hogy a greifswaldi születésű festőóriás azzá legyen, akivé művészete kibontakozása során vált. A szellemi-lelki kölcsönhatás, inspiráció egyik pólusán ő, a másikon a kor legnagyobb hatású berlini protestáns prédikátora, Friedrich Schleiermacher áll, aki az egész akkori idő közgondolkodására hatalmas befolyással volt prédikációival, filozófiai, teológiai gondolataival, amelyeket főként a Vallásról (Über die Religion) szóló könyvében fejtett ki.

De a kölcsönhatások összképéhez hozzátartozik még Valaki, igen, a Szentháromság Isten, Aki mindkettőjük szívében az a gyönyörű prizma volt, Aki a felülről áradó isteni világosságot szétbontotta ezernyi szivárványszínre, árnyalatra. Mint ahogyan ez olykor a művész festményein is vissza-visszatér, például a Hegyvidéki táj szivárvánnyal vagy a Tájkép szivárvánnyal címűn.

Schleiermacher és Friedrich

Werner Busch az a szerző, aki 2004-ben megjelent fontos könyvében (Caspar David Friedrich. Aesthetik und Religion) és számos tanulmányban foglalkozik behatóan a hívő lelkület és a művészet viszonyával. 2008-ban publikált tanulmányában pedig kifejezetten a protestáns kegyesség és a képzőművészet kapcsolópontjait elemzi, a két kortárs, Schleiermacher és Friedrich „beszélgetése” nyomán.

Most nincs lehetőség arra, hogy kifejtsük a festő protestáns esztétikája és a prédikátor esztétikai protestantizmusa gazdag gyökérhálózatát. Annyit mindenképpen summaként érdemes idézni Busch írásából, hogy kifejezetten a vallási érzület fontosságát hangsúlyozó schleiermacheri könyv (A vallásról) volt az, ami megerősítette a festőt alapvető nézetében, hogy a művészetet és a vallást szorosan kapcsolja össze, és a művészetet vallási, hitbeli belső látásmóddal művelje.

A képek nem vallási, vizuális érvek a vallás, a hit fontossága mellett, hanem ezek önmagukban már hitbeli, vallási üzenetek.

Az ecset és a művész istentisztelete

Joseph Imorde, a siegeni egyetem művészetelméleti tanára ír arról, hogy a kivételes festőzseni vallásos, hívő ember volt, aki művészi munkálkodását a szó tág értelmében istentiszteletnek, Isten tiszteletének tekintette. Ez nem vallási témákban valósult meg pusztán, hanem első rendűen abban, ahogyan a természetet, a teremtett világot: hegyeket, sziklákat, tengert, erdőket, köd ülte csúcsokat, magányos tölgyeket, Greifswald szárazföldi és tenger felőli ábrázolását megvalósította. Valahogyan a teremtett világ mindig üzenet hordozó Arról, Aki megalkotta, miként a számos képen feltűnő, mesterségesen megkomponált templomtöredék a világ és minden emberi végességéről, mulandóságáról prédikál.

A legkülönösebb jelképei, a szinte állandóan a nézőnek hátat fordító figurák, valamint a parabolaszerűen megkomponált, egyérintős istenélményt sejtető tájképek a Krisztus-misztikáról, a láthatatlanul is valóságos, a képi, tájképi immanenciában önmagát sejtető transzcendenciáról, Istenről kísérlik meg fellebbenteni a fátylat…

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1818 k.)

Protestáns jelképrendszer – képi áhítatok a festővászon szószékén

Imorde idézett tanulmányában fogalmaz úgy, hogy C. D. Friedrich munkái áhítatok. A legprotestánsabb alapelvek egyikének, a minden hívő ember egyetemes papsága sarkalatosan igaz és biblikus valóságának az értelmében festőnk magát a Magasságos papjának tekintette, s elrendelt feladatának tartotta, hogy a festővászon pulpitusáról, szószékéről az egyedi témákban és fényekben, vonalakban az istenit érzékeltesse, s Őt, a legsajátosabbat, az egyetlen különöst, mégis emberközelit a nézőhöz lélek-közelbe vigye.

Ezért képeinek a különleges ragyogás, a fényjáték az egyik mesteri módszere, meg az isteni finomhangoltság, precizitás. Ugyanakkor képein sokszor megjelenik a protestáns matematikai, geometriai logika, a vonalak lenyűgöző szerkezete, legyen szó égbenyúló katedrálisról vagy égfele hullámzó, a kikötőben ringatózó vitorláshajók vitorlatartó, bonyolult kötélrendszeréről.

Caspar David Friedrich: Az élet lépcsőfokai

Ez a fajta protestáns józanság, tárgyi részletezés, alaposság újra vissza-visszatér vásznain, de azzal a nem rejtett jelképes utalással, hogy minden: a katedrálisok égbeszökő vonalai, valamint a vitorlákat hordozó kötélrendszer mindig túlmutat önmagán. Tárgyi és tárgyias transzcendencia ez, egészen a létezés önmagán túlmutató értelmezésével. Az égi, mennyei világ, irány és cél felé. A Schleiermacher által hirdetett és megkövetelt „felsőbb realitás”, mennyei valóság felé.

Többen úgy látják, hogy képei olykor temetőrészleteikkel, ruinjaikkal, töredékekkel és törmelékekkel szomorúságot árasztanak, egyfajta romantikus elmúlás fájdalmat, spleent, mások meg azt észrevételezik, hogy panteista módon a teremtés szépségével próbálja Isten valóságát egészen belevonni a való világba.

Az elmúlás képei nem valamilyen világfájdalom illusztrációi, valamiféle fekete fíling kövületei, hanem kijózanító intések: a végesség, az elmúlás tudatában kell életünk értékrendjét felállítani – a felsőbb realitás hitével.

A vaskos panteizmus távol áll attól az embertől, aki a hallei pietizmus lelkiségében nevelődött, s aki a Hanza-város, Greifswald minden barokkos fülledtséget nélkülöző tiszta és világos protestáns templomfalai között növekedett fel.

Sokkal inkább mondható el művészetéről az, hogy a belső ragyogás gyönyörű képi színvilága mögött a panenteista meggyőződés áll, miszerint nem a fűszálban, a fában, kőben vagy az abszolút pontossággal tervezett hajókban és templomokban lakozik Isten, hanem pontosan fordítva. A mindenség és annak minden parányi része: fűszál, fa és kő, hegyek és tengerek, templomok és hajók vannak Istenben = pan-minden-entheo – Istenben létező módon. Ahogyan a híres athéni beszédében fogalmazta meg ezt Pál: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk…mert az ő nemzetsége is vagyunk” (ApCsel 17,28).

Caspar David Friedrich: Temetőkapu

Egyérintős Isten-parabola az egyik legvilágítóbb képen

A fehér mészkősziklák” c. festmény  ábrázolja leginkább ezt a parabolisztikus szemléletet. Lenyűgöző színekkel és koncentráltsággal. A parabola le- és felszálló vonalait a rügen-szigeti, sassnitzi fehér mészkősziklák jelenítik meg. A föld, illetve tengerközelbe szállva alá, a parabola egy realitás-érintője táján metsző, éles sziklák láthatók, mintegy Krisztus megváltó golgotai keresztjének, áldozatának sejtetett látomásaként. A vérvörös pipacsok a metsző sziklák előtt vércseppekre emlékeztetnek.

És megint a háttal álló alakok. Az egyik a kép jobb sarkában a messzeséget szemléli, talán éppen a Mester, a Balti-tenger kékségében tovatűnő (lélek)vitorlákat. A végtelenségbe elhajózó lelkeket. A másik alak térdelve-leborulva kémleli a lenti világot, meg a növényeket a sziklatömb peremén. Vagy a mélységet? Ahová Valaki alászállt érette is? Netán éppen lelki hódolást sejtet a guggoló-térdeplő pozíció? És a piros ruhás hölgy, aki a fehér-sárgás sziklák kontrasztos hátterében az élet virágzását jelzi ott-létével, kecses mozdulatával? Mintha ezzel a kompozícióval azt próbálná a Mester érzékeltetni, hogy így van jelen minden isteni láthatatlan, mégis szemlélhető módon parabolaként a földi világunkban és a lelkünkben tért és időt foglaló Lélek-Krisztusban? Ami állandóan Isten érintéseinek kegyelmi pillanatait is hirdeti?

Caspar David Friedrich: A fehér mészkősziklák

A fény-Krisztus egyérintős, parabolisztikus hirdetése és sejtetése más képeken is megjelenik. Például a Holdfelkelte a tengernél címűn, ahol a mennyei világ a Hold ívén át ereszkedik le a horizontra. A parti sziklákon ülő két hölgy és a férfi a csodát szemléli és a tengeren távolodó vitorlásokat. A fényérintős képkompozíció parabolájában fénysugarakat látunk leereszkedni a tájra, és egy másikon az itt is nekünk háttal álló nőalak szíve tájékára. Hirdetve: a hit és az élet központja a szív. Azt érinti meg az égi világ ezen a képen is.

S miért áll itt is háttal a szemlélőnek a nőalak? Nem azért, mert mindaz, ami háta mögött van, nem számít neki, nem értékes. Hanem megint a hangsúly eltolódás kiemelése okán: az a fontos, ami előttünk van. És arra vonja tekintetünket, a nézőét, amit ő is lát. A fény felé, a parabolás érintőtechnikával jelképezett isteni jelenlét felé. Eme igazság felé: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig! A Vagyok felé…

Caspar David Friedrich: Holdfelkelte a tengernél

Néhány gondolat a láttató-látó Friedrichtől

Mi az igazi cél az életben? Friedrich válasza:

„Az ember nem lehet kizárólagos példaképe az embernek. Az csak az isteni, a végtelen lehet. Isten a végcél…”

A külső és a belső látásról:

„Hunyd be testi szemedet, s akkor lelki szemeddel meglátod az igazi képet”.

A teremtett világról:

„Ó, szent természet! Mily gyakran kell engedned emberi divatoknak és elképzeléseknek!”.

A szépség igazi forrása:

„A Magasságoshoz és a Fenségeshez tartsd magad, ha az igazi szépségből kívánsz részesülni”.

Festői alkotásról:

„Minden kép igazi tanulmány arról, aki azt festette”. – „A művészet egyetlen igazi forrása a szívünk, és a tiszta gyermeki érzület nyelve. Művészkedésnek, de nem művészetnek kell neveznem azt, ha egy festmény nem ilyen talajból nő ki”.

Isten és a gyermeki lelkület:

„Őrizd meg a gyermeki érzést magadban, amennyire csak tudod, kövesd feltétlenül benső hangjaidat, így hallod meg az istenit magadban, s akkor nem fogsz eltévedni!”.

A minden időben fenyegető, kísértő szolgalelkűségről:

„Napjaink szolgalelkű emberei nem ismerik igazán korukat, de önmagukat sem. Az ilyen szolgasághoz az vezet, ha állandóan arról beszélnek, hogy feltétlen engedelmességre van szükség, ennek érdekében pedig a saját akaratunk és önálló döntéseink, erőnk feladására”. – „Hazugsággal nem lehet messzire jutni”.

Az ecset prédikátorának óvó szava:

„Óvakodj a rideg mindentudóktól, a fura okoskodóktól. Ezek ugyanis gyilkolják a szíved, márpedig amikor a szív és a józanság kivész az emberből, a művészetnek is vége!”.