Uram, Jeremiás siralmaival panaszlom Neked,
mély gyászban kiáltok fel Hozzád,
s bár nem vonhatok fel gyászlobogót,
miként az Ország Háza előtt máskor teszik,
s nincs önkormányzati épületem,
sem égre támaszkodó magas templomtornyom,
így csak szívem tágas terén tudom
félárbocra engedni fekete gyászlobogómat.

Hozzád jövök mint annyiszor megpróbált néped fiai tették,
hiszen hová mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad –
esdeklek Hozzád, Uram, a zsoltáros szavával:
gyűjtsd könnyeinket tömlődbe
kétezernél is több tömlőnyi jajszót,
s kérlek, legyenek tartaléktömlőid a jövőre is,
lázban elpihenő idős vagy ifjú utolsó sóhaját emeld be,
meg azokét hozzuk Eléd, akiknek meghallottad
Beléd kapaszkodó fohászát
lélegeztetőgépen,
vagy az oda már nem kerültekét,
s azokét is, akik démoni dilemma előtt álltak:
vagy gépre teszik a szenvedőket, és akkor is meghalnak
vagy nem teszik, s mennek ők is minden élők útján –
meg az életben maradtak hálaénekét is
szabadulás-harmatként gyűjtsd kezedbe,
de azok zokogását is tömlődhöz visszük, Uram,
akik eltávozott szeretteikért tördelték kezüket,
vagy kulcsolták össze reszkető ujjaikat –

Zsoltárszóval kérdezem: meddig még Uram?
Miért nagy búsulásod, haragod emésztő tüzét
mivel szítottuk fel?
Károlis Bibliánk szavával kesergőt éneklek Jeremiással:
Feljött a halál az ablakainkra,
bejött palotáinkba,
biztonsági záras, agyonkamerázott búvóhelyeinkre is,
kipusztított időseket és ifjakat,
ott hevert az emberek holtteste
Brazília utcáin,
gyönyörű Itália régmúlt dicsőséget őrző
nagy kórtermeiben,
az Eiffel-torony tövében,
London katedrálisainak árnyékában,
a kínai Vuhan büszke felhőkarcolóinak
és mesterséges agyainak, gondolatolvasó készülékeinek
elektromágneses hullámfényében,
és szinte minden ország határain betolakodott,
kerítéseken, elektromos zárakon, betonfalakon suhant át,
láthatatlan vírushadsereg menetel újabb ütközetekre
s már rátör teremtett világod apróbb élőlényeire is,
picinyke nyércek milliós tenyészetére,
melyekben újabb pusztító vírusmutációk fegyverraktárai lapulnak,
ezért hát jöjjön a 17 milliónyi kényszerhalál –
nemzedékünk szemei kitágulnak és kimerednek,
háborút nem élt fiaid, lányaid döbbenten szemlélik a számokat:
közel ötven millió COVID-fertőzött,
egymillió kétszázezer halott, harmincöt millió gyógyult
és jönnek-jönnek az adatok itthon is –

Leroskadtan kérdezem:
mikor álltunk meg, hogy egy percre elgondolkodjunk
életünk törékenységéről, erős kezed hiányáról,
hányszor mondtunk el tervedet fürkésző imákat,
honfitársaink halálára ki gyújtott gyertyát,
tűzött ki gyászszalagot, nyilvánított részvétet,
mennyire fáj, hogy ennyi élet lett áldozattá,
egy is sok, nem a kétezernyi –
s csak egyedül Te tudod, mennyi lesz még
a tervezett vagy véletlenszerűen ránk tört vírussereg martalékává
az emberiségpusztító különös világháború eltiportja

óh, ez már nem genocídium, hanem homocídium a javából

Uram, gyászéneket, siratót, lamentációt írok
miként a régiek nagy bajok idején,
vergődik szívem a járvány láttán,
s hallom együttérzésre hívó halk szavad:
sírjatok a sírókkal, akiknek szinte elsorvadt már
szemük a könnyhullajtástól,
hiszen maradhat-e részvétlenül magyar szív a Kárpátok alatt?
És miként Dávid siratóénekkel siratta el Sault,
mondom én is Covid-tarolta honfitársaim hozzátartozóival:
Elszorul a szívem, testvérem, gyermekem, édes szülőm,
társam és kedvesem,
oly drága voltál nekem!
És a golgotai kereszt felé vezető úton
Jézust sirató asszonyokhoz szóló Úr szavát
is hallom újra és újra, riasztó szirénaként:
Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok,
hanem magatokat és gyermekeiteket…

Ezért nyomorúságunkban, megpróbáltatásainkban
Jeremiás hívását halljuk:
gondoljuk át útjainkat, vizsgáljuk meg őket
és térjünk az Úrhoz!
Mert csak Őnála van szabadítás
koronavíruson innen és túl,
halálon innen és túl,
vakcinán innen és túl,
mert egyedül Ő emelhet fel
halálból életbe,
elmúlásból örök életbe,
miként keresztfája mélyen a kőkemény földben,
de emeli tekintetünket felfelé,
vírustalan horizontok kéklő magasába,
s miként keresztfáján kitárt karjai
Istenhez ölelhetik sebzett testünket és lelkünket,
agyongyötört, véres homlokunkat.
A kereszt Krisztusa, a Feltámadott Úr
egyetlen menedékünk, gyógyító vakcinánk.
Annak a másik világnak a kapuja, ajtaja,
hol szenvedéstől könnyebbülten,
attól megtisztult létformában
kapjuk meg irgalmából azt,
amit szem nem látott, ember szíve meg sem gondolt,
amit Isten készített az Őt szeretőknek.
Mert nem vet el örökre az Úr,
ha megszomorít is, de együtt is érez.

Gyászlobogómat, Uram, színed előtt
mások helyett ma félárbocra engedem szívemben.
a vírussal „megkoronázott” magyar elhunytakért
és minden következő áldozatért.
Csendben mormolom a drága Igéket ajkammal
hitem kis templomában, belső kamrájában
kettőezerhúsz szomorú novemberében,
sárgult falevelek földre hulló elmúlástánca közben:
az Úr kegyelme, hogy még nincsen végünk,
mert nem fogy el irgalmassága.
Minden reggel megújul az Ő nagy hűsége.
Jó az Úr azokhoz, akik benne remélnek,
a lélekhez, amely keresi őt.
Jó csöndesen várni az Úr szabadítására:
pandémiától, vírustól, rendkívüli helyzettől,
könnyhullajtástól, elfogyó légszomjtól,
fogyatkozó földi léttől,
sokasodó kínoktól,
s egykor majd a siratóénekektől is,
meg félárbócra engedett gyászlobogóktól…
Mert nagy az Ő irgalma…
Miért is feledkeznél el rólunk olyan soká,
Miért hagynál el minket hosszú időre?
Téríts vissza, Uram, magadhoz,
és visszatérünk,
újítsd meg napjainkat,
hacsak nem haragszol oly súlyosan ránk,
hogy végképp elvetnél minket…
Ma szívem tágas terén még tudom
félárbocra engedni fekete gyászlobogómat,
engedve Urunk anyja szavának:
Bármit mond, azt megtegyétek!
Nekem ma ezt kellett megtennem:
szívem gyászlobogóját félárbocra engedni –
honfitársaimért és embertársaimért szerte a nagyvilágban…