Az emberben ősidők óta él az igény, hogy méltóképp eltemesse halottait, és ez szorosan összekapcsolódik a vallással. A legtöbb kultúrában a test sorsa összekapcsolódott azzal, amit arról hittek, hogy mi lesz a léleknek a sorsa a halál után. A magyar nyelv találóan fejezi ki a temetés lényegét: megadni a végtisztességet. Annak a testnek, amelyben a lélek lakott. Élő hitünk megvallása ez: Isten saját képmására teremtett minket, várjuk a feltámadást és az örök életet. A holtat eltemetni irgalmas cselekedet, mert tiszteljük és szeretjük, mint felebarátunkat. Olyan jócselekedet ez is, amellyel megvalljuk Jézust, és elismerjük az emberi méltóságot – csak különlegesebb, mert egy titokzatos eseményhez, a halálhoz kötődik.
Az Ószövetségben Tóbiás könyvében már megtaláljuk ennek a kegyeleti cselekedetnek nyomait. A könyv leírása szerint Tobitot, aki Naftali törzséből származott és hűségesen megtartotta a Törvényt és az ősök hagyományait, V. Szalmanasszár (uralkodott: Kr. e. 726–722) idején Ninivébe hurcolták. A saját nemzetségéből feleségül vette Annát, s egy fiuk született, Tóbiás. Ninivében tekintélyre tett szert, és meggazdagodott, úgyhogy a médiai Rágesben barátjánál pénzt helyezhetett letétbe.
Szancherib (ur. Kr. e. 705–681) üldözte, mert a parancsára megölt zsidókat Tobit eltemette. Menekülnie kellett, de unokaöccsének, a magas rangra emelkedett Achikárnak a közbenjárására Aszarhaddon (ur. Kr. e. 681–668) idején visszatérhetett Ninivébe. Egy alkalommal ismét eltemetett egy halottat, és mert fáradtan ért haza, ledőlt a fal tövébe aludni. Közben madár ürüléke hullott a szemébe és megvakult. Tobit Istenhez imádkozott: fogadja be az örök hazába (1,1–3,6).
Kérdezhetnénk: mi haszna volt Tobitnak abból, hogy kegyeletből cselekedett és szembeszállt a királyi törvénnyel is? Csak kár származott belőle, ha emberi szempontból nézzük mindezt, hiszen üldözték tettéért s még meg is vakult. Ő azonban bízott az Úrban s később gyógyulást nyert. Ma sem dicsérnek meg sokszor bennünket, ha keresztény meggyőződésünk szerint cselekszünk, sőt, kellemetlen helyzetbe is kerülhetünk miatta.
Tobit története ismét megismétlődik napjainkban is, hisz mondvacsinált indokokkal betiltották a temetőlátogatásokat, nem vihetünk virágot, mécsest szeretteink sírjára. Az imát is betiltották most a templomban, az istentiszteleten, Európában egyedülálló módon.
Arra hivatkozva, hogy a tömeg veszélyes és fertőzhet… Kivéve az üzleteket és a tesztelőhelyeket, mert ott úgy látszik, nem veszélyes a tömeg… Nem furcsa? A kegyelet gyakorlása, az istentisztelet veszélyes, amiben üzlet van a világ urai számára, az nem.
Ha Tobit ma itt lenne, újra elmenne a temetőbe s elvégezné a kegyelet aktusát, elmenne a misére, hogy imádkozzon, de nem találna nyitott templomot, ahol misét tartanak. Tobitnak ma újra menekülnie kellene a hatalom üldöztetése elől.
Ha nem is cselekedhet mindenki mindenben Tobit módjára, de lelkületét magáévá teheti s imádkozhat Istenhez minden bajban bizalommal. Hiszen fontos a halottakért való imádság, a Makkabeusok könyve is kimondja, az Egyház is tanítja, hogy szükséges imádkoznunk a halottakért: „Szent és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46)
A Katolikus Egyház tanítása szerint ezekben a napokban (idén egész novemberben) teljes búcsút is nyerhetünk a számukra, vagyis a bűneik büntetésének elengedését elnyerhetjük elhunyt szeretteink számára.
Sokféle más szokás is divatba jön manapság, így az úgynevezett Halloween éjszakája, ami azonban semmiképp nem egyeztethető össze a keresztény tanítással, hiszen ez ősi, pogány kelta ünnepből keletkezett, tulajdonképpen a kísértetek, démonok, bolyongó lelkek ünnepének tartották. Napjainkban modern, vidám ünneppé transzformálták, főleg Amerikában, s mintha ezzel próbálnák elnyomni a halállal szemben való félelmet. Nekünk a Mindenszentek, Halottak napja idején vissza kell térnünk a keresztény gyökerekhez, megemlékezni azokról, akik már elköltöztek ebből a világból, akik még a tisztító helyen vannak, értük imádkoznunk kell. A szentekhez pedig, akik pedig már megdicsőültek, hozzájuk meg fohászkodnunk, imádkoznunk kell a közbenjárásukért, hogy ők utat mutassanak számunkra, oda, Isten országába, ahova mi is szeretnénk majd eljutni, a halál után.
Ezekben a napokban tehát gondoljunk arra, hogy Krisztus megváltott minket föltámadásával, gondoljunk arra, hogy elhunyt szeretteink, akikért imádkozunk, reményeink szerint már nála vannak, és egykor majd boldogan találkozhatunk velük, a dicső föltámadásban, Isten országában.
Eszerint szemléljük a halált, a halál utáni életet és törekedjünk arra, hogy valóban úgy éljünk életünk minden napján, hogy bármikor is következik be számunkra az ítélet napja, az utolsó nap, akkor meg tudjunk állni az Isten színe előtt. Mert nem az a fontos, ahogy ez a világ hogyan mond ítéletet rólunk saját törvényei szerint, hanem az, hogy az Örök Bíró a Végső és Megfellebbezhetetlen Törvény szerint méltónak talál-e majd az Örök Életre. Adja Isten, hogy így legyen! Ámen.
