Az idei karácsony más, mint az eddigiek. Hangulata leginkább a hetvenhat esztendővel ezelőttihez fogható, amely olyan háborús karácsony volt, mint még előtte sohasem a magyar történelemben.
Budapest 1944/1945-ös ostroma napjainkban is foglalkoztatja a magyar (és a külhoni) közvéleményt, de a február 11-i kitörési évfordulón mindazon történészeket politikai színezetű támadások érik, akik a magyar és német csapatok helytállását merészelik hangoztatni.
Természetesen a rendszerváltoztatásig csak osztályharcos szemléletű és háborús szerepvállalásunkat elítélő módon lehetett e témáról írni, aztán 1998-ban két, új szemléletű kötet is megjelent a magyar főváros ostromáról. A két történész, Gosztonyi Péter és Ungváry Krisztián nemcsak levéltári forrásokra támaszkodott, hanem az ostromot átélt katonák és civilek visszaemlékezéseit is segítségül hívta, amelyhez az amatőr budapesti kutató, Hingyi László széleskörű kutatási eredményeit is felhasználta.
Laci bácsi – akit jelen sorok írója is jól ismert – tizenévesen élte át Budapest ostromát, s ezen időszak olyan mély nyomokat hagyott a lelkében, hogy évtizedeken keresztül kutatta az eseménysorozatot, és számtalan túlélővel – katonával és civillel – készített interjút, feljegyzéseket.
Tervezte, hogy megírja Budapest ostromának történetét, de csak egy-egy apró részletet vetett papírra. Halálát követően özvegye úgy vélte, nem veszhet néhai férje gazdag életműve, s a rendszerezésben és a feldolgozásban segítségére volt dr. Mihályi Balázs térképész, ostromkutató.
Így jelent meg 2018 és 2020 között a budapesti Etalon Kiadó jóvoltából a Budapest ostroma 1944–45 – Források Budapest ostromának történetéből című háromkötetes munka. Akit érdekel, hogyan élték meg a „kisemberek” a budapesti poklot, hogyan formálták cselekedeteikkel a magyar történelmet, azok számára hasznos olvasmányok lehetnek Hingyi László könyvei, amelyek valóban számos érdekes részletet tartalmaznak, a sok kis mozaik összerakása révén átfogó képet kaphatunk arról, hogyan látták a háború poklát a harcokban részt vevő honvédek, vagy a pincékben, óvóhelyeken menedéket kereső polgári lakosság.
Létezik a Budapest ostroma kutatócsoport 1944–45, amely eddig dr. Mihályi Balázs köteteit adta ki (Honvédek és hungaristák a Budapest erődben 1944–1945. 2018, és Emlékek Budapest ostromáról,a kitörésről és a hadifogságról 1944-1945. 2019), a Kárpátia Stúdió pedig az idén jelentette meg a kutató Budapest ostroma – A polgári áldozatok című könyvét.
Szinte magától értetődő, hogy az elefántcsonttoronyba zárkózó, nemzeti színben tetszelgő, valójában csak magyarul beszélő történészek – akik mai tudásunk szerint értékelik a második világháborút, vagy az emberi tényezők figyelmen kívül hagyásával a gépek háborújává alacsonyítják le a harcokat – szőrszálhasogató bírálat tárgyává teszik ezen köteteket, belekötnek a jegyzetapparátusokba, számonkérik, munkáik miért nem szerepelnek hangsúlyosabban a hivatkozásokban.
Természetesen hibák mindig akadnak, legfőképp azoknál, akik nem akadémikusi magasságokból, nagy összefüggésekben tárgyalják az eseményeket és nem masszának látják a magyarságot, hadműveleti térképre tűzhető zászlócskáknak a honvédeket, hanem hétköznapi emberek visszaemlékezéseinek közreadása révén az olvasókra bízzák, hogy a mikrotörténetek elolvasását követően önmagukban alakítsanak ki képet az eseményekről.
Félretéve a fentieket, december 24-e lévén, vizsgáljuk azt, hogy mi történt hetvenhat esztendővel ezelőtt a magyar fővárosban. Budapesten sokan reménykedtek abban, hogy 1944 karácsonya olyan lesz, mint a többi karácsony, ám azok a honvédek és SS-katonák, akik a főváros határában húzódó védőállásokban kuporogtak, jól tudták, hogy a Vörös Hadsereg csapatainak megjelenése mindent megváltoztat.
A német–magyar védősereghez tartozó budapesti I. hadtest parancsnoksága ekkor a Sashegyen álló Notre Dame de Sion zárda épületébe kvártélyozott be. Kovács Xavér Ferenc vezérkari százados, az I. hadtest I. a. (hadműveleti) osztályának ideiglenes vezetője a következőkben számolt be karácsonyukról: „Elérkezett a szenteste napja, december 24-e. Alkonyat előtt a Sion-zárda gimnáziumának egy I. emeleti tantermében »éjféli« karácsonyi misére gyűltünk össze. Úgy emlékszem, vitéz dr. Pater Szabó Pius ferences rendi atya, az I. hadtestparancsnokság vezető római katolikus lelkésze mondta a misét. A szertartás felénél dörgő motorokkal két vagy három orosz repülőgép jelent meg és géppuskáikkal végiglőtték a zárda homlokzatát. Szerencsére semmilyen sérülés nem történt, de a misét elég gyors ütemben befejeztük. Délután értesültünk róla, hogy az oroszok az utolsó Budáról kivezető utat is birtokba vették és ezzel bekövetkezett Budapest teljes körülzárása. Ekkor még nem láttuk olyan sötétnek a helyzetet, mint amilyen valójában volt. Bíztunk benne, hogy kiszabadítanak.”
A hadtestparancsnokság „békebeli” karácsonyáról más tudósítás is fennmaradt. Dr. Gosztonyi Géza tartalékos tüzér hadnagy, a soproni 101. gépvontatású nehéz tüzérosztály egyik ütegparancsnoka, miután a németek értesítés nélkül kiürítették Érdet, kénytelen volt lövegeit felrobbantani, hogy legénységével visszavonuljon a Budaörsi és a Balatoni út környékére.
Az első vonalból toppant be a hadtestparancsnokságra: „gondoltam, felkeresem Kozma [József] ezredest, Budapest légvédelmi parancsnokát, akit jól ismertem és az ő tanácsát kérem, mitévő legyek, hogy ne utcai harcokba vessenek be. Nem találtam. Erre felmentem a Sion Intézetbe, ott volt a főparancsnokság. Nagy sürgés-forgás, teljes békehangulat. A tisztek pejacsevics nadrágban [A visszaemlékezőt megcsalhatta memóriája, ugyanis ez nyári viselet volt, a tisztek minden bizonnyal piros szegélyezésű, fekete szalonpantallóban lehettek], kitüntetéseikkel mellükön, a hölgyek elegánsan kikészítve, a sok gyermek izgatottan sürgött-forgott, várták a Jézuskát. Karácsonyfa-ünnepség készült. Előadtam egy ezredesnek – a parancsnoknak – a helyzetünket. Úgy értékelte, hogy hazaáruló vagyok és rémhírterjesztő, miért vonultam vissza, hol vannak még oroszok. Letartóztatott. Bezártak egy szobába. Nemsokára az oroszok elkezdték lőni az épületet, tehát már ágyúik lőtávolán belül vagyunk. Egyszer csak nyílik az ezredes előtt az ajtó, aki tőlem kérdezte, hogy mi ez? Vitánk után azt mondta, feloldja a letartóztatásomat (…)”
Szalay István tartalékos tüzér zászlós, a székesfehérvári 4. tábori tüzérosztály egyik alantostisztje is rögzítette karácsonyi emlékeit: „[Budapestről] Csak Pilisvörösvárig jutottunk, mert előttünk éppen bezárult a gyűrű. Nem volt más kiút.
Ez volt életemben az első szenteste, amit nem családi körben töltöttem. Nem emlékszem, miként ünnepeltünk, biztos csak ittunk és beszélgettünk. Reggel visszafordult a tüzérosztály, és még délelőtt beértünk Budapestre. Valamelyik budai utcában álltunk meg a lovakat pihentetni.
Most már sajnálom, hogy nem jegyeztem meg az utca nevét, megérdemelte volna. Meglátva bennünket a házakból mind lejöttek az emberek, tálakon, tepsikben hozták nekünk a karácsonyi bejglit, diósat-mákosat és válogatás nélkül osztogatták a katonák között. Minden házból, szinte minden lakásból hoztak valamit. És érdeklődtek is, hogy mit tudunk, mi a hadi helyzet. Esküszöm, hogy nem az összeomlásra vártak. Amíg az emberek megélhetési feltételei megvoltak, városban, falun, ez a nemzet még mindig győzni akart, ha nem is, helyesebben irtózott a szovjet megszállás gondolatától is. Ha nem így lett volna, akkor nekik tették volna félre a karácsonyi édességeket, nem pedig nekünk.”
A budai Istenhegyi út egyik lakója, egy fiatalember – akinek személyét az ismeretlenség homálya fedi – naplót vezetett az ostromról. December 24-én szülei kérésére kerékpárra pattant, hogy egy csomagért elmenjen a Rózsadombon lévő Berkenye utcába, de elébb még beugrott egy fényképész boltba. Kerékpártúrája „kalandosra sikeredett”, a szovjet tüzérség mellett a légvédelmi riadót jelző szirénák is felbőgtek. „Finom ebéd után igazán kellemesen éreztem magamat, de sietve le kellett menni Szilviékhez, mert ott négykor gyújtottak fát. Az ágyúk olyan erősen dörögtek, mint még eddig nem. Békességes karácsonyest. Szilviéknél nagyon kellemes volt. Finom süteményt kaptunk és különösen sok könyvet. (…) Igazán nagyon kellemes volt a meleg fogadtatás, a kellemes hangulat és a finom vacsorának beillő uzsonna. Evvel a hangulattal mentem ki a kapun, ahol a háború utálatos borzalma teljes erejével nézett rám. A teljes sötétségben csak az ágyúk sivító dübörgése és a gépfegyverek kattogása hallatszott. Egy-két perc elegendő volt ahhoz, hogy megutálja az ember azt, hogy ember és azt, hogy él ezen a földön. Szent karácsony szeretetünnepén is dübörögtek az ágyúk és szórták a halált. (…) Este felhívott Márta néni és közölte, hogy Budagyöngyénél van az ellenség. Ez volt az este befejezése. Éjjel a tüzérségi tűz erősödött, majd megint alábbhagyott.”
A szerző hadtörténész.
