A történetet Trianonnál kell kezdeni, illetve az azt követő csehszlovák nemzetállami törekvéseknél, s a köztársaság hiányosságaival.
„Ez a Csehszlovák Állam nem tette lehetővé, hogy az ott élő magyarok azonosuljanak vele, hiszen olyan állami ideológiát, szellemiséget erőltetett volna a magyarokra, amelyek idegenek voltak” – világított rá.
Kifejtette, ilyenek voltak a huszitizmus tradíciói, a nagymorva hagyományok, miközben tilos volt a magyar nemzeti ünnepeket megtartani, himnuszt énekelni, nemzeti színeket viselni március 15-én.
„Amikor 1938-ban lehetőség terem rá, akkor a magyarok a revízió mellé állnak. Látni kell azt is, hogy a két háború között minden magyar ezt várta, nem tettek érte tevőlegesen, de azt gondolták, hogy hosszútávon a problémáikat csak az oldja meg, ha megváltoznak az államhatárok. S ez volt Magyarország politikája is” – húzta alá a történész.
Elmondta, a budapesti elit viszont látta, hogy a „mindent vissza” fajta revíziónak kevés az esélye, s az ún. optimális revízió mellett tették le a voksukat. S ezt is úgy, hogy ez békés legyen, s a nagyhatalmak is támogassák, ezzel biztosítva, hogy hosszútávon is nyereségesek legyenek a törekvések.
Viszont mint tudjuk, 1938-ban egészen más helyzet adódott. A felvidéki revíziós helyzet a szudétanémet kérdés kapcsán valósult meg. A magyar honvédek november elején vonulnak be a felvidéki magyar területekre, s az egész visszacsatolást november 11-én a kassai bevonulás zárja le, amelyen maga Horthy Miklós is részt vesz.
Ekkor kb. egymillió lakos került vissza, amelynek nagyjából a 80%-a magyar volt. Viszont Magyarország nem volt felkészülve a visszacsatolásra, hogy olyan polgárok lakták a területet, akik húsz éven keresztül más körülmények közt voltak szocializálva. Ez a különbség a következő években problémákat okozott.
„Akkor ezek a gondok nem látszottak nagynak, hiszen az öröm mindent felülírt. Ha összességében kellene értékelni, akkor tényleg azt mondhatjuk, hogy a visszacsatolásnak több volt az előnye, mint a negatívuma, hiszen a felvidéki magyarok ismét a saját anyanyelvüket használhatták, új lehetőségek nyíltak az oktatásban, a kultúrában. De azt is látni kell, hogy voltak itt olyan elemek, amelyek ezt a közösséget hátrányosan érintették” – véli Simon Attila.
A felvidéki területeken 1938 karácsonyáig ún. katonai közigazgatás volt érvényben, ugyanis Magyarország nem tudta, hogy hogyan rendezze a visszacsatolt területeket, hogyan oldja meg a járáshatárokat, azok irányítását. Ebben az időben nevezik ki a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterévé Jaross Andort, az egyik legbefolyásosabb felvidéki politikust.
A két háború közötti Csehszlovákia összességében iparosodottabb, fejlettebb ország volt, de óriási különbségek voltak az egyes régiók között. Dél-Szlovákia, ahol a magyarok éltek az ország elmaradott vidéke volt, s alacsony volt az életszínvonal.
Simon Attila kitért arra, hogy az erős földműves réteg rosszul jött ki a visszacsatolásból. Olyan országba kerültek, amely alapvetően mezőgazdasági jellegű, így a saját termékeit már nem tudta olyan jó áron eladni, s az iparcikkek ára is magasabb volt, mint az akkori Csehszlovákiában. A felvidéki magyarok a pénzcserére is ráfizettek, be kellett ugyanis egy előnytelen árfolyamon váltani a csehszlovák koronát pengőre.
„Minden bizonnyal, ha nem kezdődik egy év múlva a második világháború, s a magyar kormányzatnak meg lett volna az a lehetősége, hogy a visszacsatolt területeken iparfejlesztésbe kezdjen, másképpen alakulhatott volna a helyzet” – tette hozzá Simon Attila.
A gazdasági és szociális kérdések területén túl a politikában is gondok mutatkoztak. Magyarország egy erősen konzervatív és autoritatív jegyeket felmutató ország volt, ahol a jobboldali pártoknak volt nagy fölénye. Ezzel szemben Csehszlovákiában a liberális demokrácia szabadon engedte működni a baloldali pártokat is, s a szlovákiai magyarok között nagy tábora volt a kommunista pártnak.
„Ez érdekességként hathat, de hát a Felvidéken a kommunista párt volt az, amely nyíltan bírálta Trianont, s a magyarok számára hátrányosan végrehajtott csehszlovák földreformot is. S a visszacsatolás után beszűkült a felvidéki magyaroknak a politikai élete, az 1939-es pünkösdi választásokon nem érvényesíthették szavazatukat, s a visszacsatolt részt az országgyűlésben kinevezett képviselők képviselték” – világított rá a történész.
Ugyanakkor Jaross Andor szerette volna megtartani a Felvidéki Magyar Pártot, de ebben csak Imrédy Béla miniszterelnöknek volt a partnere. Mikor leváltották, s Teleki Pál követte, akkor beolvasztották a felvidéki pártot.
A legtöbb vitát az állami szolgálat váltotta ki. Csehszlovákiában kiszorultak a hivatalokból, a vasútból, a postától, a jól fizető állásokból.
„Ezért is remélték a felvidéki magyarok azt, ha megtörténik a visszacsatolás, s elmennek a cseh és szlovák hivatalnokok Komáromból, Rimaszombatból, Kassáról, akkor a helyüket majd ők foglalhatják el. Csakhogy ez nem így valósult meg. A budapesti kormányzat bizalmatlanul tekintett a felvidéki magyarokra, kommunista gyanúsak voltak, s azt gondolta róluk, hogy – ahogyan akkor mondták – „becseheltek”, a csehek befolyása alá kerültek, csehekkel tartottak barátságot. Annak a felvidékinek, aki a magyarok szolgálatába akart állni, igazoló bizottságon kellett keresztül menni, s megvizsgálták, hogy az előző húsz évben hogyan viselkedett. S ez bizonyos mértékig megalázó volt a felvidékiek számára” – mutatott rá Simon Attila.
Az is közrejátszott abban, hogy magyarországiak kerültek a hivatalokba, hogy a felvidékiek nem ismerték a magyar eljárási szokásokat. Budapest pedig egy olyan bürokráciára akart támaszkodni, amelyik megbízható.
„Mivel ezek a hivatalnokok az Anyaországból jönnek, egyszerűen úgy nevezik őket, hogy az anyások. S ez több szempontból is feszültséget okozott. Egyrészt elfoglalták a felvidékiek előtt a helyet. Másrészt magukkal hoznak egy olyan viselkedéskultúrát, amely sok tekintetben eltért a Felvidéken megszokottól, s amelytől már elszoktak” – fejti ki a történész.
A magyar idők emlékezete tehát nem egyoldalúan pozitív.
1944-ben már mindenki számára világos, hogy a második világháború Magyarország számára elveszett, s a jobban értesültek már akkor tudták, hogy az a terület, amelyet 1938-ban visszacsatoltak, újra vissza fog kerülni Csehszlovákiához.
„Ez a hír nem vált ki különösebb riadalmat, mert a felvidéki magyarok azt gondolják, hogy ismét az a két háború közötti Csehszlovákia fog visszakerülni, ahol ugyan nem voltak egyenrangúak, de tisztességes körülmények között is meg lehetett élni. Annál nagyobb a csalódás, amikor 1945-ben egy másik Csehszlovákiával szemben találják magukat, ahol Beneš valóságos etnikai tisztogatásba kezd lakosságcserével, deportálásokkal, reszlovakizációval…” – ez azonban már egy másik történet, zárja előadását Simon Attila.
(Magyarság Háza facebook oldala/ HE, Felvidék.ma)
