Milyen csodálatos, felettébb csodálatos, ha még csodálkozni, rácsodálkozni, elcsodálkozni tudunk. A csodálkozó ember valamiképpen a szellem, a Lélek vonzásába, felfele húzó, mennyei gravitációjába került ember. Einstein, a zseni, már 1910-es évek közepén megfogalmazta a téridő görbületét. Óriási felismerése nagyon egyszerűen és leegyszerűsítetten is megjeleníthető.
Vegyünk egy nagy selyemsálat, két végén két ember fogja meg, a harmadik dobjon rá egy labdát. A selyemsál bemélyed, ahol a labda ránehezedik. A gravitáció, mint hatalmas labda meghajlítja a kozmikus teret. Tovább nem folytatom, mert ebből most egy dolog lényeges.
A fizikai világ spirituális olvasata. Az, hogy az istenhívő ember számára még a téridő meghajlása is a Teremtő előtti hódolat gondolatának, érzésének a felébresztője.
Tovább gördíthetjük: az elképesztő rend, a természeti törvényszerűségek szuperintelligens működése a világmindenségben ugyanannak a Teremtőnek a kimeríthetetlen intelligenciáját hirdeti. Ezért pünkösdre hangolódó gondolatainkat most így is megfogalmazhatjuk: még a téridő is meghajol, meghódol Előtted, Szentlélek Istenünk. Hiszen nem kétséges, hogy a teremtés, a kreáció első milliomod-másodpercében, vagy még rövidebb időegységében, amikor az anyag részecskeként és hullámként is ott rezgett a mélységben, a Biblia első oldalán olvasható módon, a tohuvabohu, a mélység sötétje fölött már ott lebegett Isten Lelke (1Móz 1,2). Minden hatalmas kreáció, teremtő folyamat fölött ott lebeg Isten Lelke.
Majd ott lebegett a titokzatos isteni tanácsvégzésben, a lét előtti öröklétben, s aztán a jézusi fogantatás fölött. Ott lebegett, ott járt, hatott, működött Jézusban a pusztai megkísértéskor. Ott volt, amikor támogatni kellett Őt a Via Dolorosán, a fájdalmak utolsó útján. És amikor angyali lelkek erősítették Őt a kereszten, majd a feltámadáskor és a mennybevitetéskor. Az egész természettörténet, legyen az kreáció vagy evolúció, ebben a tekintetben másodlagos: mindenütt és mindenkoron ott lebeg az életadó, az életfenntartó, a megelevenítő Lélek. És az üdvtörténetben ugyanígy. Népei, Izrael és az egyház történetében is.
Pünkösd: nyilvános, publikus csodatapasztalás
Pünkösd valójában egy köztapasztalássá, publikusan érzékelhető nyilvánvalóvá tétele az alapvető igazságnak. Annak, hogy mindenki a maga nyelvén hallotta a zúgó Szél, a kiáradó Lélek hatásaképpen Isten nagyságos dolgait.
Most arról szeretnék írni, amiről szinte lehetetlen: milyen gazdag tárháza Isten Lelke munkálkodásának az emberi gondolkodás, a kutatás, a tudomány, az értelem története is. Végtelenségig lehetne tudósok Isten-élményeit, vallomásait idézni. Amiért mégis csak megpendítek egyet-kettőt, teszem azért, mert:
érzékeltetni szeretném, hogy az Élet Lelke, az Isten lehelete, a zúgó Szél és a szelíd halk szellő, az isteni fuvallat, a belső inspiráció, roppant személyes és roppant személyen túli alkotás Alkotója, Isten Szentlelke itt van velünk, itt munkálkodik körülöttünk, bennünk.
A régiek úgy fogalmaztak: Isten a transzcendens valóság, a túlnani, Aki mindig úgy van jelen, hogy egyszerre túl van azon, amit mi látunk. Transzcendenciája immanens. Immanenciája transzcendens. És ez a legszentségesebb tapasztalás. Nem a távoli egekben rejtőzködik, nem, az a távoli Isten nincsen.
Ő egészen közel van. Mert Ő transzvizibilis valóság. A látható világ láthatatlan másik fele. Annyira itt van, jelen van, nemcsak fölöttünk, hanem mellettünk és bennünk, hogy a reformátorok szinte már szakrális materializmussal így mertek fogalmazni: közelebb van Ő hozzánk, mint a saját ingünk.
Mások meg, például Kálvin sajátos Isten-bizonyítékként tekintett a Szentlélekre, hiszen a Lélek nélkül Isten neve csak puszta, üres fogalom lenne, a Fiú műve is csak szép, emlékezetre méltó história. Szentlélek nélkül csak röpködne az istenfogalom az agyunkban.
Ahol, akiben viszont működik a Lélek, abban istenhit fogan meg, abban igenné és ámenné lesznek a Biblia holt betűi, annak Jézus ma is élő, a legszemélyesebb Úr, Király, Főpap, Próféta – azaz az övé lesz. Egy pillanat alatt a Szentháromság személyes Istenné lesz. És a korábban közömbös, cinikus, kétkedő, vagy éppen csak önmaga körül forgó, érdekek által vezérelt, minden törvényt, akadályt felrúgó, az önistenítő ember átformálódik csodálkozó, elcsodálkozó, rácsodálkozó, akár a lenyűgözöttségtől még térdre is roskadó emberré.
Természetteológia – külső pneumatológia, mely Őróla szól
Pünkösdi előjátékunkban, felvezetőnkben, ráhangolódásunkban, a nagy ünnepi kórusműre a magunk zeneszerszámát, szólamát felhangoló mozzanatként felidézem a római levél első fejezetéből azt az Igét, amelyik a teremtett világra csodálkozó ember istensejtelmét, istenismeretre irányultságát fejezi ki.
Nevezetesen: Isten „láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva. Ezért nincs mentségük, mert bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy áldották mint Istent…” (Róma 1,20-21).
Az eredeti görög szövegben kozmoszról, világról van szó, és núszról, értelmi, intellektuális megismerésről. Ennek az Igének az alapján beszéltek évezreden át a teológusok, filozófusok, sőt még a természettudósok is az istenismeret sajátos formájáról, amit értelemmel, tudománnyal ki lehet olvasni a teremtett világból. Ezt voltak, akik természeti teológiának nevezték el, mások külső, externális pneumatológiának, mert Isten Lelke vezetheti az emberi értelmet önmaga felé külső, természetismereti eszközökkel is. Nekünk az egész Szentírás jelenti, az Ige, Aki testté lett, a Kijelentést, az istenismeret egyetlen üdvös forrását. De vannak és lesznek olyanok, akik az értelem napvilágánál indulnak el Isten felé. Most őróluk emlékezünk meg, akik a tudomány felismeréseiben csodálkoztak el a fantasztikus renden, és sejtették meg a mögötte működő isteni valóságot. A kozmikus intelligenciát, aki nem más, mint a Teremtő-Megváltó-Megújító Szentháromság, amint a Szentlélek által hiteles valósággá lesz a szívünkben.
Az emberi elme csodálkozástörténete – az értelem szentélyei és a kozmikus spiritualitás
Valamikor, nem is olyan régen, lenyűgözve olvastam a kutatói rácsodálkozó emberi elme csodálkozástörténetéről írt fantasztikus könyvet. Szerkesztője H.-P. Dürr, aki ezt az alcímet adta Fizika és transzcendencia c. nagy munkájának: Századunk (20. század) nagy fizikusai vallanak találkozásaikról a Csodálatossal. Arról az értelemről, intellektusról, núszról ír a szerző, amiről a római levélben olvasunk. És olyan zsenik serege vonul el lelki szemeink előtt, akik jelentőset alkottak, s ennek során vagy a teljes istenmegismerésig, vagy Isten sejtelméig, a Nagy Alkotó leheletközeli érzékeléséig jutottak el. Ki gondolná, hogy a fizikus W. Hawking, amikor feltette a filozofikus kérdést: „Miért létezünk mi és miért az univerzum?”, így válaszolt önmagának: „Ha megtaláljuk a végső választ erre a kérdésre, az az emberi értelem (Róma 1,20) végső győzelme lenne – akkor ugyanis átlátjuk Isten tervét”.
Az említett csodálkozástörténeti munka szerzője, Dürr pedig, aki maga is fizikus, így fogalmaz: „A természeti törvényszerűségekben valójában egy isteni értelem szabályozó erejét pillanthatjuk meg”.
Olyan tudósok szólalnak meg munkájában, akiknek evidencia: a tervező és a szervező, az életben tartó Szellem és az emberi szívet gondozó, oltalmazó, vezérlő Szentlélek valójában ugyanaz az isteni személy, a Szentháromság még Istennek a mélységeit is vizsgáló Intelligenciája, azaz a Pneuma, a Szentlélek.
Einstein is ott jár a csodálkozás, rácsodálkozás értelmi szentélyében: „Az egyén az emberi vágyak és célok semmisségét éli át, ha rácsodálkozik arra a fantasztikus rendre, ami a természetben tükröződik”. És itt a tükröződik szó igen fontos. Ez az utalás az élő Istenre, a titokzatos Szentháromságra, Akinek az értelme, roppant, gigabájtokkal sem mérhető alkotó Szelleme csillan meg a mély anyagi titkokban, törvényszerűségekben.
A nem emberi értelem tükröződésének ezernyi mikrotapasztalása valóban térdre kényszerítő. A Szellem és a Lélek egységét példaszerűen ismerte fel és fogalmazta meg H. Eddington, aki egyidejűleg, szimultán pneumatikus valóságként írt arról a Szellemről, Aki az evolúciót oly nagyszerűen vezérelte és arról a személyes lelki hatalomról, a Szent Lélekről, Aki ugyanazon valóságként mindent kézben tart és lenyűgözően szervez évmilliárdok óta a táguló világegyetemben. N. Bohr egyenesen a Lélek és a Szellem értelemadó, értelemmegtartó egységéről, összefüggéséről írt.
Talán ennyi csodálkozástörténeti villanás is elég annak belátásához, hogy a mély természeti titkok között járó emberi elme a fenti fizikusokban a kozmikus spiritualitást formálta meg.
A világmindenséget átható értelem személyes valóságának, a Szellem-Lélek abszolút egységének a csodálását.
A különféle korokban és a világ különféle helyein kutató elméknek a külső örömüzenetét, akik minderre vizsgálódásaik során intuitív evidenciaként, megérzett nyilvánvalóságként tekintettek, jóllehet sejtéseiknek soha nem adták tényszerűen igazolható, verifikálható bizonyítékát. Annak tudatosított vagy nem tudatosított realitását, ami e cikk címében így olvasható: Még a téridő is meghajol, meghódol Előtted, Szentlélek Isten. Milyen különös ebben az összefüggésben, hogy a mi Berzsenyink költői intuícióval ragadta meg ugyanezt, 200 évvel ezelőtt, nem a laboratóriumok nanovilágában és elektronmikroszkópjaival vagy csillagászati rádióteleszkópokkal, hanem Istenre ráállt, hívő szívvel:
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.
Így látni, a dolgokat Isten kedve és akarata szerint együtt látni, szinkronban vagy szinoptikusan látni az tudja, akinek a Lélek egyszerre galaktikákat és táguló-zsugordó, pulzáló univerzumokat egyben tartó, szinte értelmen túli Szellem és egyben az igazság Lelke, a Paraklétosz, a legszemélyesebb vigasztaló, szószóló, oltalmazó isteni Személy. Való igaz, így látni nagyon jó, mert ezt is láthatjuk: még a téridő is meghajol, meghódol előtted, Szentlélek – de mi vajon, uram?
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
