(Fotó: Hideghéthy/Felvidék.ma, archív)

Azt mondják, a felvidéki magyar pártok egyesítése korparancs, mert csak akkor juthatnak be a magyarok a parlamentbe, ha mindhárom párt szavazói ugyanarra a pártra szavaznak.  Ez a matematika. Minden évben kevesebben vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy külön induljon a parlamenti választásokon  a Magyar Koalíció Pártja, a vegyes tagságú  Most-Híd és az alig mérhető támogatottságú Összefogás...

Emlékszem, volt már korparancs a pártok egyesítése. 1998-at írtunk, amikor megszavaztuk  az Együttélés Politikai Mozgalom Országos Tanácsában a párt  megszüntetését és a Magyar Koalíció Pártja létrehozását. Voltunk páran, akik nem szívesen tettük, pedig

akkor még nem is  sejtettük, hogy az új pártban a demokrácia és az Együttélés eszmeisége elvész majd, és azokat, akik továbbra is a felvidéki magyarság önrendelkezését, és a beneši dekrétumok eltörlését tartják szívügyüknek, kiszorítják a közéletből.

Mindenképpen rossz ómennek tartottuk, hogy az egység érdekében éppen a legnagyobb tagbázissal rendelkező alulról építkező, demokratikus, magas politikai kultúrájú párt elnökének, Duray Miklósnak kellett félreállnia és a közös párt elnöke Bugár Béla lett. Duray megjárta a börtönt, a Kisebbségi Jogvédő Bizottság nevében fellépett a felvidéki magyarság érdekében, míg Bugár szlovák népviseletben fokossal a szlovák TV egyik szórakoztató műsorában  lépett fel. Ő volt az a magyar, akit a szlovák és a felvidéki magyar média egyaránt támogatott.

Meglepett, amikor az új pártban az alulról építkezés és demokrácia hiányát tapasztaltam. Megtörtént, hogy a járási konferencia megyei képviselő-jelöltekkel kapcsolatos határozatát figyelmen kívül hagyták.

Nem volt helye más véleménynek, csak amit az elnök, illetve az  elnökség megfogalmazott. Kritikának meg egyáltalán nem. Emlékszem, hogy Bugár még a mikrofont is kikapcsoltatta, amikor az Országos Tanács ülésén rámutattam a visszásságokra.

De nem sokáig tűrték meg a belső ellenzéket. Az elégedetlenkedőket vagy kizárták a pártból, vagy ha ez nem sikerült, félreállították, lejáratták.

Aztán jött a nagy lehetőség. Az MKP kormánytényezővé vált. Nagy árat fizettünk érte. A beneši dekrétumok megszüntetéséről  és az autonómiáról le kellett mondanunk.

Történt ez 4 évvel a Komáromi Nagygyűlés után, amikor a választott képviselők és polgármesterek kiálltak a felvidéki magyarság önrendelkezése mellett.

Bugár kialakította a holdudvarát, a hozzá lojális emberek és a volt Magyar Polgári Párt által támogatottak kerültek be a hatalom jól fizető köreibe.

Az MPP a maga alig pár százalékos támogatottságával  megszerezte a tisztségek jelentős részét.

Itt jegyzem meg, hogy az alkotmány módosításakor kormánytényezőként sem  értünk el jelentős változásokat. Továbbra sem lettünk államalkotók és jogaink sem bővültek, törvény sincs a kisebbségek alkotmányos jogállásáról. Így aztán néhány környezetvédelmi beruházásért, felügyelő bizottsági és egyéb tisztségért, kormány-alelnöki, államtitkári, miniszteri, járási hivatal vezetői székért, a Selye Egyetem létrehozásáért lemondtunk a felvidéki magyarság önrendelkezéséről és a beneši dekrétumok megszüntetéséről.

A kárpótlási törvényekre sem lehetünk büszkék, hiszen csak szlovák állampolgár lehetett jogosult személy és csak természetes személyek vagyonát adták vissza. Valljuk be, az  MKP kormánytagsága nem volt  éppen sikertörténet.

De a legnagyobb baj az, hogy leszoktatott bennünket a jogainkért való kiállásról, vártuk a szánkba repülő  sült galambot. Elhittük, hogy majd a szlovák barátaink…

beterjesztik, elfogadák, jóváhagyják a szükséges törvényeket. Időbe telt, amíg rájöttünk, hogy hiába várunk, hiszen lehet, hogy éppen az ő tulajdonukban van már az elkobzott magyar vagyon.

Amíg a választópolgár várta a jószerencsét, folyt a privatizálás, az állami, megyei, esetleg önkormányzati vagyon szétlopása. Akik közel voltak a tűzhöz, azok melegedtek.

De még a sok sem volt elég némelyeknek. Az MKP-ból kivált politikusok egy része megalapította a  Most- Híd vegyespártot. Szerintük mindegy, hogy a tanító milyen nyelven tanít, csak tanítson, mindegy, hogy az orvos milyen nyelven beszél, csak gyógyítson. Nekik nem a magyarság képviselete volt a cél, hanem a pénz. Idővel elkoptak alóluk a választók,  most pedig visszakéredzkednek oda, ahonnan elmentek. Hitelüket vesztették, nevüket ragozzák a Gorilla ügyben, de ez őket nem zavarja.

Be kell kerülniük a parlamentbe, mert csak pályáról lehet gólt rúgni. Politikai hatalom nélkül nem megy igazán az üzlet sem. Úgy tűnik, az üzlet nagyon fontos az Összefogás politikusainak is.

A gyanútlan választópolgár a felvidéki magyarság összefogását elősegítendő aláírta, hogy támogatja azt.  Eszébe sem jutott, hogy aláírását nem a felvidéki magyarság  összefogására, hanem szétforgácsolására használják fel. Egy újabb magyar pártot hoztak létre. Nem tartom tisztességesnek a választók félrevezetését, de úgy látom, a cél szentesíti az eszközt.

Ismét elérkeztünk hát a korparancshoz. A három párt egyesüléséhez. Ahhoz, hogy az Aliancia-Szövetség bekerüljön a parlamentbe, a választók több mint 5 százalékának rá kell szavaznia.

A baj az, hogy nem tudjuk, miért szavazzunk rá? Mert magyar? Hiszen még nevében sem az.

A baj az, hogy ez az új párt nem alulról építkező, nem demokratikus, hiszen a nép akaratát felülírhatja a grémium, a platformok pedig nem könnyítették meg egy párt működését sem.

A baj az, hogy jelenleg ennek az új formációnak nem ismert a célja sem.  Mert a parlamentbe jutás nem lehet cél, csak eszköz, lehetőség a felvidéki magyarság érdekeinek képviseletére.

Mi legyen hát a cél? Ahhoz, hogy szülőföldünkön magyarként boldogulhassunk, bizony  jelentős társadalmi változásokra lenne szükség. A teljesség igénye nélkül mutatok rá néhányra:

– felvidéki magyarság önrendelkezése és különleges jogállású tartomány létrehozása az ET 1201-es ajánlása alapján,

– a nemzeti kisebbségek alkotmányos jogállásáról szóló törvény elfogadása,

– beneši dekrétumok megszüntetése és igazságos jóvátétel a kárvallottaknak,

– a magyarok által lakott területek gazdasági felzárkóztatása, új munkahelyek, környezetvédelmi beruházások létesítése, korszerű úthálózat kiépítése,

–  egészségügy, kultúra, oktatásügy támogatása, magyar nyelv államnyelvvé nyilvánítása, állampolgársági törvény megváltoztatása….

A  célokat azonban az új párt eddig nem fogalmazta meg. Azt mondják, cél a magyarság megmaradása. Az MKP-nak is ez volt a célja, mégis minden népszámlálásnál kevesebben vagyunk.

Nyugtalanít, hogy elvárják a küldöttektől, hogy  szavazzák meg az  új párt létrejöttét, miközben azok nem tudják, hogy az Aliancia-Szövetség  mire fog szolgálni. Arra, hogy néhány embernek kényelmes élete, jól fizetett állása legyen, vagy fel is fogja vállalni az egyre apadó felvidéki magyarság érdekeit.

Azt mondják, a remény hal meg utoljára. Mindannyian abban bízunk, hogy a holnapi nap majd jobb lesz a mai napnál, az új párt majd  jobb lesz a réginél. Ehhez azonban megmaradásunkat szavatoló  célok és hiteles emberek kellenének.

A választópolgár már nem fog azért az Aliancia- Szövetségre szavazni, mert az az egyetlen magyar párt.

Hiteles embereket szeretne látni a politikában, olyanokat, akik nem léptek ki az egyik pártból, hogy a másikban karriert fussanak be. Olyanokat, akik méltók a bizalmára, mert nem csak beszéltek, tettek is a közért. Nem a saját zsebüket tömték tele ilyen-olyan támogatásokkal, hanem mindnyájunk felemelkedéséért küzdöttek.

Azt mondják, céltalan hajósnak nem kedvez a szél. Bizony, az új pártnak sem fog, ha még célokat sem képes kitűzni. Miért nem lehet azt kimondani, hogy a beneši dekrétumokra hivatkozva még 2013- ban is olyan irat alapján vették el Path község fürdőbeli földjeinek egy részét, amelyben sem a helyrajzi szám, sem a kataszteri terület nem volt helyesen feltüntetve? Miért nem lehet elmondani azt, hogy a beneši dekrétumok alapján elvett Gútai közlegelőkért a harc két eljárásban, 1992-től folyik? Miért nem lehet kimondani, hogy a beneši dekrétumok hatását a mai napig nyögjük mindannyian?

Miért nem lehet azt kimondani, hogy hátrányos megkülönböztetés ért és ér  bennünket az élet számos területén, ezért kezünkbe vesszük a sorsunkat?

Vagy a politikusok nem látják, hogy nincs már hová hátrálni?

Zárógondolatként Adyt idézem:

Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltakakik mertek. S ha százszor tudtak bátrak lenni, Százszor bátrak és viharvertek.

Szabó Olga/Felvidék.ma

(A szerző Path község korábbi polgármestere, az MKP volt parlamenti képviselője)