Kiss Miklós örösi lelkipásztor, a Firesz elnöke gyülekezeti teendői mellett igyekszik időt szakítani más, de mégis az evangéliumi üzenetet közvetítő tevékenységekre is. Az egyik ilyen az elmúlt évben indult Papírszínházban való aktív jelenlét, a másik egy önálló beszélgetős műsor Elég nekem címmel. Ezeknek a hozadékáról, illetve az új területen való megmérettetésről beszélgetünk.
Milyen célt követve indult el az online térben való szolgálata, amelyhez társultak a szomszédos gyülekezetek lelkipásztorai segítőtársakként. Ennek volt egyfajta önkifejezési célja is vagy inkább valamilyen belső meggyőződésből megmutatni miként lehet többet is adni, mint ami megszokott vagy elvárt?
Először volt A papék háza youtube csatorna. Ez az egyik része az online megjelenésnek, amit nem egyedül, hanem két másik, néha több szolgatárssal együtt készítünk. A csatornát a nagykövesdi kolléga, Böszörményi Tamás találta ki és indította el még a covid időszak előtt azzal a célzattal, hogy a hívő élet hétköznapibb és derűsebb arcát mutassa meg azok felé, akik érdeklődnek ugyan a hitélet iránt, de nekik az istentiszteleti közeg idegen. Nem is tudja, hogy elmenjen-e vagy sem, s ha elmegy, nem találja a helyét, de azért mégis kíváncsi arra, hogy milyen a hívő élet, miből áll, mit csinálnak a gyülekezetben. Ez volt az elsődleges szándék.
Aztán jött a koronavírusos időszak, ami jó feltételt biztosított arra, hogy a közel egy éve halogatott közös döntésünket elkezdjük megvalósítani, sőt azt több jellegű műsorral is feltöltsük. Először a Papírszínház indult el a kisgéresi lelkésznő, Blanár Gabriella vezetésével, aki nagyon igényes rajzokkal mutatott be bibliai történeteket. Később csatlakoztam hozzá Böszörményi Tamással, s közösen találtuk ki a felvezető jeleneteket és a végén a csattanókat úgy, hogy mindvégig a bibliai történet és annak üzenete legyen a középpontban.
Hogyan formálódott ez a kis munkatársi közösség?
Amikor elindítottuk a csatornát, akkor még nem nagyon tudtuk, hogy mely korosztály lesz a célcsoportunk. Sejtettük azért, hogy elsősorban a fiatal családosokat találja meg, mert elsősorban ők nyitottabbak az evangéliumnak erre az imitt-amott humorral fűszerezett, de komoly, mai formában megszólaló üzeneteire. Ők azok, akik a gyerekeiket odaültetik a képernyő elé és így egy kicsit ilyen családi papírszínházzá is változhatott – hétről hétre vagy amikor meg tudott jelenni – egy-egy újabb adás.
A történeteket Blanár Gabriella hozza, ő az, aki kitalálja a papírszínházi bibliai történeteket, sőt, meg is rajzolja. Ő adja az ötleteket, felvetéseket, mi pedig elkezdünk közösen gondolkozni azon, hogy mivel lehetne ezt még kibővíteni.
Blanár Gabriella, Böszörményi Tamás és Kiss Miklós (Fotó: reformata.sk)
Sokat agyalnak azon, hogy mivel tudnák ütősebbé tenni a történet mondanivalóját?
Igen. Van, amikor nagyon gyorsan kipattan az ötlet és a megoldás is nagyon hamar megvan. De a munkának ez csak az egyik része. A másik az, hogy az elkészített anyagot fel kell vennünk. Nem vagyunk sem színészek, sem médiások, nem tanultuk hogyan kellene. Menet közben sajátítjuk el a fortélyokat és hétről hétre ellesünk másoktól valami újat. Figyeljük a többieket, hogy ők hogyan csinálják, s ezekből is inspirálódunk. S ez nagyon sok időt igényel. Egy adás rögzítése sokszor az egész napunkat igénybe veszi, sőt néha még ennél többet is.
Tehát egyfajta tanulási folyamaton is keresztülmennek ezáltal, hogy új dolgokat tanulnak meg, miközben egy új szakmába, a média területébe is kapnak némi betekintést.
Mindenképpen. Ez nagyon izgalmas dolog. Erről Jézus talentumokról szóló példázata jut az eszembe. Amikor a gazda ad a szolgáinak néhány talentumot azzal a céllal, hogy forgassák meg. Mindenkinek azt a mennyiséget kellett kamatoztatnia, amennyit kapott. A csodálatos ebben az, hogy mind a hárman hozzá tudjuk tenni magunkból azt, amivel megajándékozott minket az Úristen. De ehhez még nagyon sok minden hozzájön. Igen, közben tanulunk, mert ez is kell hozzá.
S nagyon izgalmasnak tartom az egész folyamatot. Nem úgy áll össze egy anyag, hogy van itt egy profi stáb, akik jönnek és rögzítik a képanyagot, majd összeállítják a műsort és elvégzik az utómunkákat, a vágásokat. Nálunk ez utóbbi Böszörményi Tamás nagykövesdi lelkipásztor feladata, ami két-három napját is igénybe veszi, sőt néha akár egy hetet is, hogy képernyőre kerülhessen egy újabb papírszínházi rész.
Ez egyfajta csapatmunka, ami rengeteg időt is igényel. Mi ezért a fizetség, illetve mikor érzik azt, hogy érdemes volt belefektetni a sok energiát az evangéliumi üzenet ilyenformán való közlésébe? A visszajelzések alapján?
Ennek két vagy akár több vetülete is van. Az egyik az, hogy vannak pozitív visszajelzések. Nagyon jó volt hallani a hitoktatóktól, hogy mekkora segítséget jelentett a számukra egy-egy Papírszínházi adás főleg a lezárások időszakában, amikor nagyon nehéz volt kapcsolatot tartani a gyerekekkel. A nyáron leálltunk a műsorok készítésével, hiszen rengeteg más teendő is akadt.
De lesz majd folytatás?
Igen, tervezzük a folytatást. Természetesen lehet, hogy egy kicsit más formában, megújulva, de erről most nem akarok többet elárulni. A másik része a visszajelzéseknek pedig az, amikor látjuk a kész anyagot és elégedettek vagyunk a kész termékkel, közben tudjuk, hogy hétszer – nyolcszor, vagy akár tizenhatszor kellett felvenni egy-egy jelenetet. De megérte, mert látjuk, hogy ennek így kell megjelenni a képernyőn. Hogy mi ezért a fizetség? Az a hála, amit az Úristen ezzel együtt nekünk megad: az alkotásnak az öröme, s ráadásul, hogy így is hirdethetjük az evangéliumot. Hiszen erre van elhívásunk. Most ezeket az eszközeinket tudjuk erre használni. Ha más idők jönnek, akkor a megszólaláson is változtatni kell.
A Papírszínház egy csapatmunka eredménye. De ön kitalált Elég nekem címmel egy beszélgetős műsort is. Milyen elgondolásból született ennek az ötlete?
Nyilván nagyon sok vesztesége van a koronavírus-járvány időszakának, hiszen sok mindentől megfosztott bennünket. Ez a műsor is – a Papírszínházhoz hasonlóan – egyfajta hozadéka a mostani helyzetnek. Régóta formálódott bennem, – sokat imádkoztam is azért – ,hogy miként tudnám kamatoztatni azt, hogy szeretek beszélgetni, kérdéseket feltenni, meghallgatni a másikat, a véleményét, az élettörténetét, gondolatait. Mellesleg az új dolgok megtanulását is kihívásnak tartom. A hangtechnika mindig vonzott, korábban is foglalkoztam vele, csak egy kicsit félretettem egyéb teendőm miatt.
Az egyik este ezzel az imádsággal feküdtem le, másnap meg azzal ébredtem, hogy lesz egy podcastom Elég nekem címmel. Azért ez a cím, mert az Isten is azt mondja: Elég neked az én kegyelmem és az én erőm erőtlenség által ér célba. Nos, volt nekem ehhez a műsorhoz erőtlenség és tapasztalatlanság is. Ráadásul ezt egyedül, társak nélkül készítem. Ha elrontom, vagy ha valami nem sikerül, akkor csak magamat hibáztathatom. Annak örülök, hogy sikerült elindítani ezt a beszélgetős műsort, aminek a lényege az örömüzenet közvetítése. Csak éppen nem direkt módon, nevén nevezve, kimondva az Úristennek a nevét, de rámutatva az ő ujjlenyomatára egy-egy ember élete történetében.
Tehát az örömüzenetet nem a lelkipásztor fogalmazza meg, hanem az kiérződik a megszólított emberek életének történetéből. Nehéz volt riportalanyt, beszélgető, kitárulkozó társat találni?
Senkit nem kellett győzködni, akit eddig felkértem. Sokan hangoztatják azt a véleményt, hogy a Bodrogközben nincs semmi, itt nem lehet élni és innen el kell menni. Közben meg el tudom mondani, hogy a 30 kilométeres életkörzetemben van legalább ötven olyan személy, akiket érdemes megkérdezni arról, miért maradtak, s nem fordítottak hátat ennek a régiónak. Ha az Úristen megengedi, akkor fel is keresem őket, tehát ilyen szempontból könnyű dolgom van.
Az indulás azonban egy kicsit nehézkesen alakult, mert a megszólítottak először nem értették, mire szól a felkérés, ennek ellenére nyitottak voltak rá. Utólag pedig örültek a lehetőségnek. Nagyon jól esnek a visszajelzések, amelyek az ország, illetve a világ különféle tájáról érkeznek. Az alanyok kiválasztásánál egyébként szempont volt az is, hogy a történetük szóljanak a fiatalabb korosztályhoz egyféle pozitív mintaként, hogy lám így is lehet: ők megpróbálták, bátrak voltak, mertek.
Komolyan vették azt az utat, amire az Úristen állította őket és sikeresek lettek. A fiatal felnőttek felé pedig egyfajta megerősítés is, hogy nem vagyunk annyira elveszettek, nem kell kétségbe esni, hanem amink van azzal gazdálkodhatunk. Az elég nekem is erről szól, hogy amink van, azzal gazdálkodjunk. A talált vagy szerzett kábelekkel, mikrofonokkal, közben folyamatosan fejlesztve a műszaki felszereltséget. Ebben részben van segítségem is, hiszen más podcast is működik már jó régóta, ami nem a karanténnak az agyszüleménye. Ilyen A végtelenség fiai, amit egyházunk két református lelkésze – Mikos Tamás és Szarvas László – szerkeszt. Ők is nagyon sokat segítettek nekem az indulásnál és még ma is.
Segíthetik ezek a beszélgetések a fiatalokat az itthon maradásban? Sokan panaszkodnak, hogy kevés a munkalehetőség és nem lehet érvényesülni. Mellesleg a szlovák nyelv miatt jelentős részük inkább Magyarországon folytat felsőfokú tanulmányokat, a legtöbben vissza sem jönnek. Van-e olyan cél is ezekkel a beszélgetésekkel, hogy érdemes küzdeni és megmaradni a szülőföldön?
Igen, van ezzel ilyen cél is, de nem szeretném direkt módon hangsúlyozni. Nem, nem vagyok az a típusú ember, aki azt szajkózza: csak egyféleképpen lehet. Sőt, ellenkezőleg. A mezőn is nagyon sokféle virág nyílik, de Úristen mindegyiknek megengedi a szirmainak a kibontását. Nem gondolom, hogy mindenkinek a szülőföldön való maradás a boldogulásának az útja, bár én inkább efelé hajlok és ez az én szívem vágya. S az Úristen is valószínűleg itt akar velünk valamit kezdeni, ha már ide születtünk, ami bizonyára nem véletlen és küldetési jellege is lehet.
A Bibliában vannak olyan történetek, amelyekben Isten nagy útra hívta el az övéit, elhagyva a megszokott, családi környezetet és másutt áldotta meg őket. Egyet tudok érteni ezzel is, csak azzal nem, hogy akkor most ez legyen mindenkinek az útja: megszülettem valahol és csak azért, hogy nekem jobb és könnyebb legyen, boldogabb legyek, ezért nyelvet, hazát, országot váltok.
Kiss Miklós lelkipásztor (Fotó: reformata.sk)
Ki mindenkit szólított már meg eddig és mi volt a hivatásuk? Reformátusok voltak, illetve milyen közegből származtak?
Nem volt szempont sem a felekezeti hovatartozás, sem az, hogy bizonyos rétegből származzon. Inkább az, hogy legalább egy fontos határkő legyen az életében, ami példaértékű lehet másoknak is. Idővel azonban el tudom képzelni, hogy még ez sem lesz feltétel, de örülnék, ha hívő lenne az, akit megszólaltatok, mert bizonyosságot tehetne arról, hogy az Úristen hogyan lépett bele döntéseibe, a terveibe, a hivatásának kiválasztásába, gyermekvállalásába.
Az eddig megszólalók között van polgármester, magánvállalkozó, postai hivatalvezető, akik nagyon tanulságos és értékes gondolatokat osztottak meg, amelyekért akkor is hálás vagyok, ha rajtam kívül más nem is hallgatja meg a velük készített beszélgetést.
Milyen volt a fogadtatása a műsornak, illetve hol lehet akár utólagosan is meghallgatni ezeket a beszélgetéseket?
2020 karácsonya és szilvesztere között tettem fel az első adást. A beszélgetést már jóval korábban rögzítettem, de műszaki problémák miatt halasztani kellett a közzétételét. A kéthetente elkészült adások az összes ismert podcast felületre – Google, Apple, Spotify, Anchor – felkerültek.
Érkeznek visszajelzések írásban is, de gyakoribb a szóbeli. Akiket megkérdeztem az adással kapcsolatban, azt válaszolták: nem is volt olyan rossz. A riportalanyok a beszélgetés végén szinte félve tették fel a kérdést, hogy ebből mit fogok kihozni? A visszajelzések egyébként nagyon jók. Az adást elsősorban a húszas éveik végén járó korosztály hallgatja, aztán az én generációm, a 35-40 évesek, majd a húszas éveik elején álló egyetemisták vagy a diplomások. De hallgatják idősebbek és fiatalabbak is, igaz, lényegesen kevesebben.
Már rögzítve van mind az ötven beszélgetés?
Nem, sajnos ilyen jól nem állok. A két hónapos nyári szünetben én is pihentem, táborokat is szerveztem, közben azért sikerült egy-két beszélgetést rögzítenem. Készítettem egy listát a megszólítandó személyekről, de kapok tippeket is, hogy kit lenne érdemes, ezért nem okoz majd gondot az ötvenes lista teljesítése.
Vannak-e még más tervei, amelyben szeretne kibontakozni, érvényesülni?
Ezek a nem kimondottan a gyülekezeti szolgálattal kapcsolatos munkáim nem az önérvényesítésről szólnak. Hanem inkább arról, hogy ha van valamink, az a kevés, például az öt kenyerünk meg a két halunk, akkor azt tegyük oda az Úr Jézusnak a kezébe és engedjük, hogy legyen rajta áldás.
Sokat gondolkoztam azon is, hogy minek nekem egy podcastos műsor. Számításba véve különféle szempontokat, ismerek 5–10 embert, de akár a lelkész szolgatársak között is, akiket erre alkalmasabbnak tartok, de valamiért mégsem lépik meg. Én meg úgy gondoltam, hogy akkor belevágok. Ez most még csak egy fejlődési fázis, van még mit javítani az adás minőségén. Amikor futja az időmből, akkor podcastokat hallgatok. De jó erre a fűnyírás vagy a futás is, mert érdekel, mások hogyan csinálják. S az ő munkájukból is folyamatosan tanulok. Élvezem még a vágás meg szerkesztés részét is, bár az rengeteg időt elvesz.
Mi az, ami hajtja Önt, mi a mozgató erő?
Két válaszom is van erre. Az egyik az, amit Hézsely Gábortól tanultam egy műhelymunka alkalmával: Az adott pillanatban, a másikra nézve azt mondom, többet is tehetne, de ez a legtöbb, amit jelenleg képes elvégezni. Lehet, hogy holnap többre is képes lesz. Remélem, hogy ezzel így vagyunk mindannyian. Az Úristen elindít bennünket egy úton, de mindenki más felkészüléssel vág neki a táv megtételének. Nem mindenki indul a nulláról, de nem is éri el mindenki a száz százalékot. Ezt azért fontos tudatosítani. Sőt, nem is nagyon egészséges egymáshoz méricskélni magunkat: ki tesz többet, ki kevesebbet. Valaki a szolgálatból több láthatóbb részeket vállal, más meg kevesebbet.
Tudatosítom, hogy az én szolgálatomnak is vannak hiányosságai. Viszont bizonyosságom van afelől is, hogy ha az Úristen elém tárta ezeket az eszközöket és lehetőséget, megadta hozzá az időt és az erőt, akkor én szeretnék is ezzel élni. Abban a reménységben vagyok a szolgatársaimat illetően is, hogy mindenki a tőle telhető legtöbbet teszi. Másrészt pedig sokunkban van egyfajta félelem is. Valamiért nem fogunk bele olyan dolgokba, amik nekünk fontosak, mellesleg a szívügyünk is. Szeretnénk, csinálnánk is, de valamiért mégsem jutunk el a megvalósításig.
Magyarországon részt vettem egy egyéves másoddiplomás képzésen, amelynek az egyik tanulsága a megoldás felé közelítő szemlélet volt: akkor mit tehetek én már holnap ennek érdekében, mert nem biztos, hogy lesz még egy holnap. A mai napot vagy a holnapot, amikor még tehetek valamit, annak eredményét egyszer az Úristen elé kell vinnem. De nemcsak nekem, hanem mindannyiunknak oda kell állnunk elé azzal, hogy megtettük, ami tőlünk telt, a többihez meg kértük a segítségét. Akkor biztos, hogy sokkal jobb hely lenne ez a világ, a gyülekezeteink és a mi életünk is.
(Iski Ibolya, Reformata.sk/Felvidék.ma)
