Nyolcvanhárom esztendővel ezelőtt, az 1938. november 2-i első bécsi döntés eredményeként tért vissza a Felvidék déli, döntő többségében magyarlakta része, valamint Délnyugat-Kárpátalja. „Győzött az igazság”, s november 5-én elindult a Magyar Királyi Honvédség, hogy birtokba vegye ezeréves jussunk hazatért részét. November 10. volt a területvisszacsatolás utolsó napja, amikor honvédeink virágeső és véget nem érő ünneplés közepette vonultak be Lévára, Losoncra, Rimaszombatba, Kassára, Ungvárra és Munkácsra.
A budapesti 1. gyalogdandár november 10-én, csütörtök délben ért Léva határába, ahol a csehszlovák hadsereg utóvédjei, páncélosok és tüzérek álltak. Fél egykor érkezett meg fehér zászlós gépkocsival a csehszlovák parlamenter, és átadta a bevonuló magyar parancsnoknak Léva városát.
Az események kapcsán idézzük az MTI korabeli tudósítását:
„Pontban egy órakor megindultak a magyar elővéd csapatai Léva felé. Ebben a pillanatban megszólaltak a légvédelmi szirénák és megkondultak a harangok, jelezve a lakosságnak, hogy elhagyhatja házait. A csehek ugyanis megtiltották Léva lakosainak, hogy az utcára menjenek mindaddig, amíg az utolsó cseh csapat is ki nem vonult a városból.
A szirénák megszólalása és a harangok megkondulása után egy-két perc alatt megteltek az utcák.
Minden házon megjelent a magyar nemzetiszín lobogó, az ablakokban a kormányzó képe és nemzetiszín szalagok tűntek fel. Ezrek és ezrek siettek a Főtér felé, ahol az ünnepélyt készítették elő. Ugyanekkor a katolikus templomban: a piros-fehér-zöld színekkel ékesített oltár előtt elénekelték a Himnuszt. Hasonló ünnepség folyt le a többi templomban is. Mindössze egy félóra állott rendelkezésre a város lakosainak a magyar csapatok megérkezéséig. Ezalatt a Főtéren felállították az emelvényt, füzérekkel díszítették fel a városházát és sebtiben felállították az előre elkészített diadalkaput is.
Már az elővédet is hatalmas ünnepléssel fogadták, de tetőpontját érte el az ujjongás, amikor délután három óra tájban a főcsapat is beérkezett a városba. Tízezer ember állott a város főterén. A bevonuló csapatokat vitéz Makkay József tábornok vezette. Először a csapatok díszmenetben vonultak el előtte, majd a Főtéren felállított díszemelvénnyel szemben felsorakoztak. A honvédzenekar a Himnuszt játszotta, utána pedig dr. Bolemann Jánosné Zorkóczy Atala írónő lépett az ezredzászló elé. Térdre borult a zászló előtt, megcsókolta, majd a lévai magyar nők nevében megkoszorúzta és lelkes üdvözlő beszédet mondott.
Dr. Gürtler Dénes, az országos magyar nemzeti tanács tagja üdvözölte ezután a bevonuló honvédeket. Beszéde közben a tömeg lelkesen éljenezte Horthy kormányzót, Imrédy miniszterelnököt és sűrűn felhangzott az ütemes Duce! Duce! és Hitler! Hitler! kiáltás.
Báró Majthényi László, a lévai magyar nemzeti tanács elnöke és Klain Ödön városi főjegyző mondottak még beszédet, majd Konkoly-Thege Gyula államtitkár szólalt fel vitéz Imrédy Béla miniszterelnök képviseletében. Az üdvözlésekre Makkay József tábornok válaszolt.
Fél hat óra volt, amikor az ünnepség a Himnusszal véget ért. Utána a lévai frontharcosok és rokkantak, akik századokba osztva álltak az ünnepség alatt a Főtéren, a magyar honvédcsapatok élére álltak és mint házigazdák ők vezették a rég várt magyar katonákat a kaszárnyába.
Este az ifjúság fáklyás menetet rendezett és több mint ezer fáklyával vonult a Főtérre. A felvonuló ifjúság lelkesen ünnepelte a kormányzót és Imrédy Béla miniszterelnököt.”
Az örömmámor közepette nem feledkeztek meg Léva szegény sorsú lakóiról sem. A „Magyar a magyarért” mozgalom keretében a dunavecsei járás nyolc községében 700 mázsa gabonát gyűjtöttek össze, a Kunszentmiklós melletti Szabadszállás gazdái pedig 200 mázsa gabonát ajánlottak fel a lévai szegények számára.
A gömöri Rimaszombatba aznap 16 órakor vonultak be a magyar csapatok. Az MTI szerint: „A város keskeny emeletes házai földig érő nemzeti lobogókat tűztek ki. A város főutcája színpompás képet nyújtott. Az ablakokban mindenütt magyar nemzeti színek és felírások voltak láthatók, minden ablakot, kirakatot Horthy Miklós kormányzó arcképével díszítettek. Sok helyen az ablakokban égő gyertyák hirdették a magyarság örömét a felszabadulás fölött. A bevonulásnak gyönyörű napsütés kedvezett.
Rimaszombatba főképpen huszárok vonultak be vitéz [lófő dálnoki] Miklós [Béla] ezredes [, a kecskeméti 2. lovasdandár parancsnokának] vezetésével. A város a négyszögletű Főtéren fogadta a honvédcsapatokat. A Főtérre négy oldalról torkolnak be a főútvonalak és mind a négy út bejáratánál hatalmas diadalkaput emeltek. Az emelvényről dr. Eszenyi Gábor városbíró üdvözölte elsőnek a bevonuló csapatokat, utána pedig Vargha József, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott nagy beszédet. A beszédeket hangszórókon közvetítették a hatalmas teret teljesen megtöltő sok ezer főnyi közönségnek.
A város képe ma reggeltől teljesen megváltozott. Valamennyi megváltoztatott utcanevet visszakeresztelték, és így a Masaryk utca Horthy Miklós út lett, a Stefanik út pedig visszakapta régi nevét és ismét Kossuth Lajos útnak hívják.”
A budapesti „I. Ferenc József-Jászkun” 1. honvéd huszárezred I. osztálya géppuskás századának egyik tartalékos tisztjelöltje, runyai ’Sóldos László hadapród őrmester hosszabban emlékezett meg rimaszombati bevonulásukról:
„Nemsokára megtörtént a »Bécsi Döntés«. A két fél megállapodott az egyes területi szakaszok átadási menetrendjében. Mi első nap Várgedéig mentünk. A lakosság öröme határtalan volt. Ugyanezen a napon apáék Bánréve felől már Runyában ünnepeltek. Másnap – Feleden és Jánosin keresztül – bevonultunk Rimaszombatba. Életem egyik legemlékezetesebb napja. Azt hiszem, a mai fiatalok nem értik meg, hogy ha erre gondolok, még ma is meghatódom. Szülővárosom ismét magyar lett! (1938. nov. 10.)
Apámék [A visszaemlékező édesapja, dr. runyai ’Sóldos Béla Borsod, Nógrád, majd Gömör vármegye főispánja volt] Runyából a Kassa–Rozsnyó–rimaszombati úton másnap Rimaszombatba jöttek, hogy jelen lehessenek a huszárezred bevonulásán. Ők akkor értek oda, amikor a csehszlovák csapatok Losonc irányában elvonultak, de a mieink még nem érték el a várost. Mindenki ünnepelt és mindenki beszélni akart: a megye, a város elöljárói, az egyes egyházak, az egyesületek: a katolikus nőegylet, a református, evangélikus, zsidó nőegylet; polgári kaszinó és millió más. A lovasdandár parancsnoka dálnoki Miklós Béla volt, őt köszöntötte mindenki, többek között Benkovics Klári (Spirka), aki akkor 16 éves lehetett. Dálnoki lekevert neki egy nagy puszit. A következő köszöntő, valamelyik nőegylet vezetője, egy nagy debella szónokolt. Amikor a végére ért, apám – aki Miklós Béla közelében ült – odaszólt jó hangosan: puszit neki is! Persze Miklós Béla nem térhetett ki és ettől kezdve mindenki kapott puszit.”
‘Sóldos László egy megható élményét is megörökítette visszaemlékezésében: „Még a rimaszombati bevonuláskori történetekből meg kell említenem egy epizódot, amely nagyon hatott rám és ma is elérzékenyedem, ha visszagondolok rá. Említettem, hogy Várgedén éjjeleztünk és másnap délelőtt indultunk Feleden és Jánosin át Rimaszombatba. A házak mind fellobogózva, a lakosság ünneplőben virágesővel fogadott; diadalkapuk a községek bejáratánál. Nem is tudom, honnan szereztek ennyi nemzetiszín zászlót. Feled szélén állt egy kis vályogház. Ezen nem volt zászló. Vagy már nem jutott, vagy a tulajdonosa szegény volt, és nem tudta megfizetni. Zászlót ugyan nem tűzött ki, de a ház homlokfalára faszénnel nagy ákom-bákom betűkkel ráírta: »PIROS, FEHÉR, ZÖLD«. Nekem ez a »zászló« volt a legkedvesebb.”
(Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma)
