Őseink a jeles napok és a téli asszonyi ünnepek közé sorolták Borbála napját. A katolikus egyház ezen a napon üli Szent Borbála (3. század – 306 körül, Nikodémia) ünnepét, akit a bányászok, kohászok, tüzérek, építészek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentjeként tisztel, és a tizennégy segítőszent közé sorol.
Közbenjárását nagy bajban, halálos szorongatottságban szokták kérni. Nemzetközileg Szent Barbara néven, az ortodox kereszténységben Barbara nagyvértanú néven illetik.
Az Új Ember katolikus újság így emlékezik Szent Borbáláról:
„II. Maximinus császár idejében, Kis-Ázsia Bithünia tartományának Nikomédia városában élt egy Dioscuros nevű, görög származású gazdag pogány úr. Nagy büszkesége volt egyetlen gyermeke, Borbála. Tudományokban jártas mesterekkel taníttatta, hogy tehetségének megfelelő képzésben részesüljön. Amennyire szerette lányát, legalább annyira gyűlölte a keresztényeket. Ezért nagy gondot fordított arra, hogy Borbála ne találkozhasson velük, tanításukkal meg ne ismerkedhessen.
Amikor Borbála nagyobb lett, Dioscuros tornyot építtetett, nagy kényelemmel berendeztette, és gondoskodott arról, hogy míg ő távol van, a legmegfelelőbb emberek tanítsák lányát. Lakásául a tornyot jelölte ki, amely később a börtöne lett. Csak tanítóival és szolgáival érintkezhetett, a tornyot nem hagyhatta el.
Borbála azonban sokéves magányában módot talált arra, hogy a kereszténységet megismerhesse, és megkeresztelkedhessen. Keresztény hitének tanúságaként apja távollétében a torony falán a két meglévő ablak mellé egy harmadikat is vágatott a Szentháromság tiszteletére.
Apja – hosszú távollétéből hazatérve – egy előkelő pogány férfival kívánta összeházasítani lányát, amit Borbála azzal tagadott meg, hogy bevallotta: keresztény, és Jézus jegyese lett.
Dioscuros a lányát maga fejezte le. Nem sokkal később villám sújtotta agyon.
Egy jóérzésű ember gondoskodott arról, hogy Borbála méltó temetésben részesüljön. A sír hamarosan csodatévő hellyé változott.
A hiteles történeti források hiányáról árulkodnak az ellentmondó vélekedések, amelyek a hagiográfiai irodalomban Borbálával kapcsolatban olvashatók. Nem tisztázható pontosan, hogy mikor élt és szenvedett vértanúságot. A legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg. Vértanúsága helyéül egyes források Antiochiát és Heliopoliszt is említik.
A tizennégy segítőszent közé tartozik, akiket nagy bajban, halálos szorongatottságban szoktak hívni segítségül. Leggyakrabban Alexandriai Szent Katalinnal, Margittal és Dorottyával ábrázolják együtt. Kultusza főleg abban az általános felfogásban gyökerezett, hogy tisztelői halálos baleset esetén addig életben maradnak, míg nem részesülnek az Eucharisztiában és a betegek kenetében.
Védőszentként kultusza a középkori társadalom vallási életének elválaszthatatlan része volt. Egyike volt a keresztény középkor legnépszerűbb szentjeinek. Nemcsak a hithez való hűséget, hanem a segítő szándék erényét is megtestesítette – olvasható az Új Ember magyarországi katolikus hetilap oldalán.
A Borbála-nap hiedelmei és szokásai hasonlóak a Luca-napéhoz, de a magyar nyelvterületen csak szórványosan terjedtek el. Borbála-napján tiltva volt a fonás. A Mura-vidéken azért nem nyúltak a rokkához, mert Borbála bedobná az ablakon az orsót, a fonál kóccá válna, és a marhák lábára tekeredne, azok pedig megsántulnának. Ezen a napon az asszonyok nem varrtak, akárcsak Lucakor, mert azt tartották, bevarrnák a tyúkok fenekét. Söprőt sem fogtak, nehogy elsöpörjék a szerencsét. Egyes helyeken úgy tartották, hogy az egész téli ünnepkörben, így Borbála-napkor sem hoz szerencsét a házra a női látogató, ha mégis odatéved, ki kell seperni utána a házat. A boszorkányok rontása miatt tilos volt ezen a napon ruhadarabot kiteríteni vagy kint hagyni. Az ajándékozást és a kölcsönzést mellőzték, nehogy elvigye a szerencsét a háztól.
A régi öregek mondása szerint, a Borbála név a legvidámabb magyar női név, mert benne van a „bor” is, és a „bál” is. Erre csupán a magyar nyelv ad lehetőséget, mert nemzetközileg Barbara néven ismert.
A gazdag népszokások közt ismert volt még a Borbála-ág, melynek hagyománya ma is élő. Ha cseresznyefa, vagy más gyümölcsfa ágát Borbála napján bevisznek a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak a bibliai Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, de Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.
Az adventi időszakban, a szoba melegében éledező Borbála-ág, a remény zöld ágává válhat mindazok számára, akik éltetik eleink szép szokását.
Forrás: Új Ember, Diós István, Wikipédia
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
