Abban a jászolbölcsőben, az emberkéz szőtte pólyában kitakarta magát Isten. Nem is fából ácsolt volt az, hanem kőbölcső, kővályú, amiből az állatok ettek. Az a születés messze nem olyan volt, amiként negédesen a szent énekekben zengik a csendes éj, szentséges éj csodáját. Nem angyalhajas, fenyőillatú éjszaka volt az. Istállószag, szegénység, kivetettség jellemezte.
Kisdedben kitakaródzó, egyetlen mindenét Földre bocsátó Isten már a születés éjszakáján eloszlatott minden illúziót. Az égig érő embercsendben és a földig, a kőbölcsőig érő Isten-csendben beigazolódott János kozmikus mélységű Igéjének megrendítő valósága:
Jézus a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt (Ján 1,11).
E drámai feszültségben indult el a világmegváltás hatalmas és egyedi históriája. Isten és Szent Fia kilépett örökkévaló komfortzónájából. A Fiú nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő volt az Atyával és a Szentlélek által örök, izzó szeretetkapcsolatban léteztek. Elindult, hogy tékozló embervilágát visszavegye a végzetes semmibe hullástól. Hogy hazavezesse a kóborló juhokat és bárányokat.
Azon a titokfejtő éjszakán, az égig érő és földre hajló mélységes szent csendben lehullott a lepel: az ember az embernek, az ember az Istennek az ősbűn okán nem képes mást adni, mint ami maradék lényege. Idegenséget, távolságtartást, kitaszítást, követ kenyér helyett, istállót otthon helyett, sötét éjszakát a szeretet melengető fénye helyett. Mert az ember egykori és mai státusza: simul iustus et peccator. Egyszerre igaz és egyszerre bűnös. Paradox, ellentmondásos létezésben tengeti, égeti napjait. De Isten a Gyermekben kilépett komfortzónájából. Le akarta törölni a bűn szégyenfoltját teremtményei homlokáról.
Két drámai éjszaka volt az emberiség történetében, Jézus történetében, a megváltás történetében.
Amikor kiderült, hogy Isten nem fogadja el az ember alkotta bűnfeltételt, a lázadás létformáját. El akarta vezetni minden teremtényét aiustusig, az emberség létformájáig. A két sorsfordító éjszaka, ami ezt végérvényesen lehetővé tette: a betlehemi jászolbölcsőt takaró szentséges éj és a feltámadás emberi tanúit nélkülöző szent éj, amikor Jézust Isten atyai keze kihozta a halál kőbölcsőjéből a Golgotán.
Így azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra lehet. Két világtörténelmet fordító szentséges éj. Amikor az üdvösség célegyenesébe fordította az ingyen kegyelem a könny, vér, halál világtörténelmét. Mindezt abban a Kisdedben, a kegyelem mustármagjában kezdte el, akit az övéi – megváltásra sóvárgó zsidó népe és az egész emberiség – nem akart be-, és elfogadni. Akik befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek (János 1,12). Így tehát a világtörténelmet önmaga fölé emelő, Isten-minőségű és értékteremtő szent hellyé lett a jászol és a kereszt.
Erre az illúziót oszlató kőkemény tényre és kegyelemre évtizedeken át magam is rácsodálkoztam. Amikor kilépve komfortzónámból, otthonomból a szentesték mélységes csendjében, szabad ég alatt szemléltem lelki szemeimmel a hatalmas titkot, a sors- és világfordító csodát.
Próbálja ki e sorok Olvasója is. Lépjen ki a karácsonyos otthonból. Érezze meg az egyszerre csillagmagas és földszintű csendet! Amikor elcsöndesedik a világ, leáll a forgalom. Az ablakokban karácsonyi fények, az otthonokban az ajándékozás felfűtött izgalma. Ilyenkor az álmélkodásra és elmélkedésre hívó csendben többet megérzünk és megértünk a lényegből. Mi is az?
Egy szép angolszász éneket dúdoltam csendsétáimon Isten-ámulásba merülve. Thomson A. Mária írta a verset 1870-ben, amit később James Walch meg is zenésített. Az Ó, Sion ébredj kezdetű dicséretben énekeljük: Mondd minden népnek elveszett juháért Mit tett a pásztor – csuda szerelem – Földig hajolt a kárhozott világért, S meghalt alant, hogy élhess odafenn. Pontosan ez a nagy helycsere történt a szentséges éjen, a Holy Night, a Stille Nacht mélységes születéscsöndjében.
Csuda emberszerelemből földig hajolt a Pásztor a kárhozott világért – érted, értem.
Luther Márton és Kálvin János ezt az égengesztelő és földszentelő aláhajlást hirdette a boldog szívvel és szájjal. Ők a Születés ünnepéről szóltak. Az egyetlen, páratlan, világfordító testet öltésről. Ez a csoda az, aminek megsejtése, ünneplés csak úgy lehetséges, ha mi magunk is kilépünk a mi kis világunk komfortzónájából.
Az önzések, a sokszor csak a jóság látszatával időlegesen feltupírozott szűkös világából. Amikor a Jónak lenni jó kissé alkalmi humanizmusa képessé lesz átfordulni éves programmá, hétköznapi jósággá.
December 23-án e-mailt kaptam egy háromgyermekes, fiatal pedagógustól. „Fejcsóválva nézzük mi is környezetünket. Nem értjük, mi az örömteli a zsúfolásig megtelt városban mászkálásban, a lényegtelen csecsebecsék vásárlásában. Nem beszélve a túlzó, százezres nagyságrendet súroló vagy meghaladó ajándékok vásárlásában” – írta. Mennyi mindent kitalál a posztmodern ember, hogy önmaga és övéi közé odategye magát tárgyak, csecsebecsék, milliókat érő technikai csodák alakjában.
Hiúság vására – írta W. M. Thackeray 1848-ban. Isten szegénysége azon az éjszakán márpedig rákényszeríti Máriát és Józsefet, s a pásztorokat, hogy megelőzve a mágusokat, akik aranyat, tömjént, mirhát hoztak, a lényegig jussanak el. Az Isten-Gyermekig. A javukra, érettük kitakart, lemeztelenített valóságig. Istenig. Aki Jézusban mutatta meg önmagát. Mennyi ajándékhalmon kell ma is átküzdenie magát – a szívünkig.
A karácsony biznisz statisztikusai és haszonélvezői minden évben nyers bevételi számokkal elmondják: ilyen sokat még nem vásárolt a magyar. Mindennél többet költöttünk ajándékra. Ez a licit lenne a fő célja az ünnepnek? Micsoda félrevezetés!
Ünnepeink így jelzett haszna valójában megfosztás a lényegtől. Sokszor az ajándék fontosabb, mint az, aki miatt és aki okán egyáltalán karácsonya van a világnak.
Luther a szentséges éj titkát mindennél egyszerűbben és ütősebben fogalmazta meg: „Isten erejével a mázsás teher könnyű, mint a szalmaszál – nélküle mázsás súly a szalmaszál is”. Mázsás terheket szalmaszál könnyűvé képes átformálni ma is az a Gyermek, aki ott feküdt a jászolban. Csak jussunk el Őhozzá, Aki ma ég és föld Ura. Nem az ajándékokban van a lényeg, hanem az Isten Egyetlenjében.
Isten kilépett komfortzónájából 2000 évvel ezelőtt. Próbálj meg kicsit Te is kilépni a magadéból – csodákra fogsz lelni! Az önmagát kitakaró Isten végtelen szeretete takarhatja be jótékonyan az életed. Hogy ne légy idegen a földön, ahol élsz, se családodban, se tiéid között, legfőképpen önmagadban nem. Áldott eget ígérő embercsendet, lélekig érő Isten-csendet Kárpát-medence!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
