A közelmúltban több hazai magyar nyelvű hírforrásban olvashattunk egy lévai „műszaki csodának” emléket állító tájékoztató tábla kihelyezéséről. Ez a „csoda egy nem mindennapi és igényes műszaki szerkezet”, egy ún. zsilipes bújtatócsatorna megtervezése és száz évvel ezelőtti megalkotása volt, melynek segítségével Léván a Perec-csatorna vizét átvezették a Podluzsánka-patak medre alatt.
Ha a csoda kifejezés nem is, az unikum, a korának kivételes alkotása jelző mindenképpen megilleti a szóban forgó műszaki megoldást. Építése idején korának építőipari lehetőségeit és ismereteit figyelembe véve elismerésre méltó műszaki teljesítménynek tekinthető.
Azonban mivel lévai eseményről szólnak a híradások, a tábla szövege alapján csak megemlítik, hogy a hontfüzesgyarmati határban is megépült egy további, ugyanezen elven működő bújtatócsatorna.
Gyarmatiként a tudósításokat olvasva óhatatlanul emlékezni kezd az ember.
Nekem is, mint a falubeliek nagy részének, szép emlékeim fűződnek a falutól majd’ két km távolságra levő, a falubeliek által csak Betonnak nevezett helyhez, ahol a fent említett bújtatócsatornával keresztezi egymást a Szikince-patak és a Perec-csatorna.
Eszembe jutottak a régi idők gondtalan nyári fürdőzései és halászatai a Szikincének a Lackó-dűlő melletti, Lackónak nevezett partszakaszán és a Betonnál. Gyermekkoromban ugyanis nyaranta a Szikince partja „ledobált biciklikkel” volt tele és gyerekzsivajtól volt hangos. A falu gyerekeinek nagy része, kicsik és nagyok egyaránt, itt töltötték szünidei délutánjaik nagy részét.
A felső kanyar alatt, ahol jó másfél méter mély volt a víz, a nagyobbak fürödtek, alul a Betonnál pedig, ahol a víz csak térdig ért, a kisebbek és az „úszninemtudók”.
A nagyobbak időnként lejöttek a Betonhoz, gátat építettek a „mélyvíz betemetése” után ott maradt terméskövekből, hogy felduzzasszák a vízszint magasságát. A megépített gátat aztán az ügy- és túlbuzgó folyamőr napi rendszerességgel, hangosan káromkodva, nem éppen gyerekfüleknek való megjegyzések kíséretében szétszedte, szétrombolta.
Kisgyerekként a Lackó, ill. a Beton kedvelt és egyszerre félelmetes hely volt számunkra: szerettünk ott lenni, sok időt töltöttünk ott, jól is éreztük ott magunkat, de mindig volt bennünk valami tudatalatti feszültség, félelem.
Félelemmel töltött el bennünket a Beton felett 5-6 m szédítő magasságban húzódó, az óvatlan lépések alatt közepén valósággal ringó keskeny Szikince-híd, egyik oldalán ingatag korlátjával és már akkor hiányos pallójával.
A másik félelmetes dolog a zsilipkapuval ellátott „buktató” volt, a tulajdonképpeni bújtatócsatorna, ahol a „Vámosladány felől érkező Perec a gát előtt, egy mély fekvésű betontárnában búvópatakként eltűnik a szem elől, valósággal a mélybe ömlik és nyoma vész, hogy harminc méterrel lejjebb, a gát túloldalán újra a felszínre buzogjon és felbukkanva örvényelve tovább folyjon a malom felé.”
Ez a betontárna abban az időben még nem volt vasráccsal védve, úgy, mint manapság; kisgyerekként még csak a közelébe se mertünk menni, szüleink ugyanis figyelmeztettek, hogy ha oda beesünk, akkor belefúlunk a vízbe, mert behúz a mélybe a sodrás, és csak a Beton másik oldalán vet ki bennünket a víz.
Ezek a helyek azonban csak a kisgyerekeknek és a lányok többségének voltak félelmetesek: a nagyobbak felfeküdtek napozni a hídra, vagy egyszerűen csak a lábukat lógatták a magasból. Sőt, idősebb barátaim visszaemlékezése szerint gátépítés után – amit a fent említett gátőr már abban az időben is szétrontott – a magas hídról beugráltak a felduzzasztott vízbe. De nem csak a Szikincébe, hanem a bátrabbak puszta virtusból beugrottak a Perecbe is, néhány méterre a félelmetes buktatótól.
Fotó: Gyarmathy D. Győző
A tábla kihelyezése, illetve az arról szóló cikkek felkeltették érdeklődésemet, és a téma hontfüzesgyarmati vonzata arra késztetett, hogy alaposabban utánanézzek, és lehetőségeimhez mérten egy rövid történelmi áttekintést készítsek a falunk határában épült bújtatócsatornáról, melynek segítségével a Perec-csatorna vizét átvezették a Szikince folyó medre alatt, és ezzel gyakorlatilag teljesen megváltoztatták, átalakították a környék vízrajzát. Szerencsémre rövid időn belül jó forrásra, a kérdéskör viszonylag részletes és érdekes leírására bukkantam a Kvassay Jenő alapította és szerkesztette Vízügyi Közlemények és jogelődje, a Kultúrmérnöki jelentések című vízügyi szak-folyóiratban.
A szak-folyóiratot hívva segítségül, nézzük, miért is építették meg tulajdonképpen ezt a gátrendszert, a gyarmati Betont?
Mint a lévai tábla felirata is igazolja, a vidékbeli gazdáknak évszázadok óta gondot okoztak az évente kiáradó szabályozatlan folyók, melyek száraz nyarakon éppen csak folydogáltak a medrük alján, de a tavaszi olvadás, nagyobb nyári zápor vagy hosszú őszi esőzések idején rendszeresen elárasztották a környező réteket és legelőket, jelentős károkat okozva a szénatermés tönkretételével.
A problémáról már említés történik a Mária Terézia rendelete alapján 1769-ben összeállított gyarmati úrbéri tabella negyedik pontja alatt: „… amidőn a Szikincze és Perecz vizei kiöntenének, réteikben gyakran kárt okoznak. Sőtt ha az rétyeiket nagyoban be iszapollyák és az marhájok rajta legel gyakran dögöt is szenvednek.”
Ezek a fékezhetetlen árvizek voltak az egyik oka a gyarmati Beton megépítésének is; a másik, valószínűleg a nyomósabb, a környék nagybirtokosának, Gustav Philipp Ritter von Schöeller lovagnak érdekeltsége volt, akinek ugyanis földbirtokai voltak a környéken, melyeket öntözni kellett, és több malma is a megbízhatatlan, állandóan rakoncátlankodó Perecen, melyeknek a jó működéshez egyenletes és állandó vízhozamú vízfolyásra volt szükségük.
A könnyebb megértés kedvéért kezdjük az érintett vidék az emberi beavatkozás előtti vízrajzának ismertetésével: északon, a Garamszentbenedek alatt, az ú. n. Tótkapunál kezdődő Garam-völgybe „kelet felől, Léva és Kelecsény között, több mellékvíz felvétele után a Podluzsánka vízfolyás (Perecz patak), Vámosladánynál pedig a Szikincze” lépett be. Mindkettő a Garammal párhuzamosan folyt lefelé. A Podluzsánka (Perecz patak) eredetileg Tergenye alatt torkollott be a Szikinczébe, amely pedig Kéménd felett a Garamba. A két vízfolyás és a Garam között a Fegyverneknél a Perecz patakba torkolló Tellér, és a Zselíz táján Szikinczébe ömlő Kompa, mely előbb a Posztós nevű eret is magába fogadja, kanyarog a völgy hosszában.”
Ezen a természet alkotta helyzeten az idők folyamán több változtatás történt.
Az egyik legjelentősebb a 18. században valósult meg, amikor Hont és Bars vármegye megásatta a Perec-csatornát. „Ez a csatorna Nagykoszmály község határában indult ki a Garamból, Léván felvette a Podluzsánka patakot, majd Vámosladány és Hontfüzesgyarmat között beleömlött a Szikinczébe, amellyel együtt Csata alatt Páld község határában ömlött vissza a Garamba mintegy 80 km út után. Ily módon a váltakozó vízhozamú Podluzsánkának és Szikinczének lefelé eső szakaszai állandó víztápláláshoz jutottak.
A Podluzsánkát (a továbbiakban Perec. GY. GY.) az előidőkben ugyancsak mesterséges munkálkodással ketté osztották Füzesgyarmatnál. A mesterséges, baloldali ág Füzesgyarmatnál, míg a természetes, jobboldali ág továbbra is Tergenyénél torkolt be a Szikinczébe. Ily módon az egész völgy hosszában részben mesterséges, részben természetes medrekből vízhasználati csatorna keletkezett, mely Óbarsnál veszi kezdetét, Léván áthalad, Füzesgyarmat és Tergenye közt két ágból, a fegyverneki és a nemesoroszi ágból áll és Kéménd felett a Garamba szakad.”
Azonban bebizonyosodott, hogy a csatorna és a vízfolyások ilyen formában nem tudnak eleget tenni az elvárásoknak, ugyanis minden 40—50 mm-es csapadék után akkora víztömegek érkeztek, melyeket a Perec-csatorna és a Szikince nem bírtak elvezetni, ezért évenként továbbra is többször kiöntöttek.
Ezáltal a völgy nagy része elvizenyősödött és rendszeres gazdálkodásra alkalmatlanná vált mintegy 10.000 kat. hold értékes terület 60 kilométernyi hosszúságban.
A kialakult állapot tarthatatlansága miatt a „30 községre kiterjedő érdekeltségnek” megoldást kellett keresnie és találnia a helyzet kezelésére.
Az 1880-as évben Kvassay Jenő, az ország első kultúrmérnöke által kidolgozott tervezet abból állt, hogy a Podluzsánka és a Szikince „egészen külön választatnak a Perecz csatornától olyképpen, hogy az utóbbi csatorna hídon (aquadukt) folynék át a Podluzsány és Szikincze medre fölött, melyek közvetlenül a Garamba vezettetnének a nagy-sárói határban.”
Azonban „az érdekeltség ezen közel száz éves panaszos és peres ügyben még nem tudott megegyezésre jutni.” Az ügyben jelentős előrelépés csak azok után történt, hogy Leidenfrost Tódor, aki a lévai Schöeller-uradalmat Schöeller Gusztáv lovaggal együtt kezelte, „bevitte az uradalmat” az érdekeltségbe.
Az érdekeltek a komáromi kultúrmérnöki hivatal által kidolgozott terv alapján „1905. szeptember 21-én Léván Podluzsánka és Szikincze völgyi patak szabályozó társulat néven, a Podluzsánka patak és mellékágainak, valamint a Szikincze patak medrének rendezésére vízitársulattá alakultak”, és „1908-ban a Mátéffy Sándor-féle, 1901-ben készült tervre, amely a Kvassay-féle terv elveit teljesen érintetlenül hagyta, megkapta az engedélyokiratot”, s ennek birtokában a komáromi Magyar Királyi Kultúrmérnöki Hivatal műszaki vezetésével 1910. év áprilisában megkezdődnek a munkálatok, amelyek 1912. decemberében fejeződtek be az előre megszabott ütemezésnek megfelelően.
A tervezet lényege az volt, hogy a lévai, illetve füzesgyarmati vízbújtatók segítségével és a Kompa-patak medrének, valamint teljesen újonnan létesített medreknek felhasználásával a Perec-csatornától teljesen elkülönítették a Szikincét és a Podluzsánkát mellékvizeivel együtt, majd mindkettőt a lehető legrövidebb úton a Garamba vezették.
Léván a Podluzsánka, Füzesgyarmaton a Szikince alatt kellett a Perecet átbújtatni. A szabályozási munkálatok elvégzése után tehát a Perec kizárólag malomcsatornává vált.
Olyan megoldást kellett találni, hogy káros duzzasztás ne történjen az esetben sem, ha 4 köbméter helyett 6, sőt több érkezik is a Pereczen, a beeresztő zsilip helytelen kezelése miatt. E miatt oldaltbukót alkalmaztunk és gondoskodtunk arról is, hogy a Perecz vize a Podluzsankába, illetve a Szikinczébe teljesen is levezethető, a szifon csöve pedig elzárható legyen. A cső 2,50 m széles és l,65 m magas körszeletekből összeállított lapos szelvényű, 20 m hosszú, fenékmélysége a térszín alatt 6,0 m úgy, hogy nem fagyhat be. A vízosztó hivatása, hogy a malomcsatorna vizét két részére ossza; egyik oldalon 5,96 m széles bukóból és a másik oldalon 2,96 m széles zsilipnyílásból áll.”
„A mű elkészült, az eredmény minden elfogulatlan bírálót kielégíthet. A közönség már a múlt évi (1912. Gy.Gy.) csapadék dús esztendőben, az árvizek alkalmával tapasztalta, hogy itt alapos munkát végzett a társulat, és hogy a Mátéffy által azelőtt 11 évvel megadott méretek a gyakorlatban tökéletesen beváltak.
Amellett, hogy a terv megvalósításával gyakorlatilag az egész völgy megszabadult a Podluzsánka és Szikince kártételeitől és lehetővé vált a mentesített területek legintenzívebb kultúra alá vonása, idén már hasznot is hozott a 70 korona kataszter holdankénti befektetés. Az történt, hogy az eddig átlag 500-600 korona értékű földek 1600-3000 koronára emelkedtek katasztrális holdanként.”
A munkálatok befejezése után a rakoncátlan Szikince a nagyobb tavaszi áradások alkalmával még napjainkban is fenyegetően megduzzad, de hat-nyolc méter magas töltéseit átlépni vagy áttörni már nem bírja. Az árvízveszély megszűntével a határ arculata is megváltozott. „A Felsőirtáson kiveszett a sásos, árkos bozót, a Bokrosban és a Lackón megritkultak a füzek és a bokrok, a föld megnövekedett, a réteket feltörték és jó termőföldek lettek a helyükön.” Azonban ezeken a környező parcellák kötött talajain tavasszal és nagyobb esőzések alkalmával alagcsövezés híján továbbra is gondot okoz a talajvíz.
A Beton, ill. a két vízfolyás „mederváltása” még napjainkban is egy félreértésre ad okot. A témát részletesen boncolgatja Duba Gyula, jeles felvidéki író, Hontfüzesgyarmat szülöttje a Vasárnap 1978. november 19-iki számában megjelent Szikince vagy Perec című cikkében: ”Ozsvald Árpáddal, barátommal és földimmel… arról beszéltünk, hogy ki hogyan ismeri a patakokat, s egyszerre vitás kérdés pattant elő a beszélgetésből. Ellentétesen tudtuk, hogy melyik az egyik és melyik a másik.
Az a jámbor patakocska, amelyik Hontfüzesgyarmat – az én falum – határában, mint a Szikince folydogált, az alig nyolc-tíz kilométerrel délre tőlünk, Nemesorosziban Perec néven volt ismert.
A másik pedig, amely nálunk Perecként folyik át a vámosladányi, gyarmati és a fegyverneki malmok turbinaháza alatt, az lejjebb Szikince néven szerepelt. Hogy vitánk lényegét megértsük, szólnom kell a patakok elhelyezkedéséről. A Garamtól legkeletebbre folyt a Szikince, tulajdonképpen az alsó malmok is ráépültek Gyarmattól délre, mert éppen a falum határában folyt bele a Perecnek az az ága, amelyen a lévai Schöeller-féle malom állt. Mert a Perec két mederben folyt. A másik ág, az a nyugatra fekvő Öreg-Perec árok volt, legközelebb a Garamhoz. A szabályozás folyamán megmaradt a Perecnek a Szikincébe folyó ága, (ennek készült a Beton. Gy. Gy.) a Szikince vizét pedig (átmetszéssel Gy. Gy.) beleeresztették az Öreg-Perec árokba, s így ez a Perec-ág Szikinceként folyt tovább. …Vagyis a betongát csatornarendszerében egymást keresztezi a két patak anélkül, hogy találkoznának. Tehát a falum határában a patakok felcserélődtek, a Perecből Szikince lett és fordítva.”
Ez okozza a névcserét és a félreértést. A csere a térképeken és vízfolyásokat jelző táblákon ma már természetesen fel van tüntetve, a környékbeli falvakban is tudnak a „medercseréről”, de a déli, távolabbi falvakban: Nagypeszeken, Tergenyén, Garamsallón, Kisölveden, Zalabán, Kisgyarmaton, már nem; ők még ma is a patakok régi elnevezését használják.
Ami viszont különösen érdekes, hogy a II. világháború után – évtizedekkel a munkálatok elvégzése után – a Szikince patakról adtak szlovák nevet két, a régi Szikince- (Szince), újonnan Perec-parti településnek: a viszonylag közeli Nagypeszeknek és Tergenyének 1960-ban történt egyesítésükkor (Sikenica), és 1948-ban, a „nagytelepülésnévváltoztatási időszakban” Kisgyarmatnak (Sikenička).
Sajnos, a Beton és környéke manapság eléggé elhanyagolt állapotban van. A zsilipek faanyaga elkorhadva, a Szikince feletti keskeny „kishídon” már-már életveszélyes átmenni, terméskővel kirakott medrében és partján, a cementhabarcson áttörnek nemcsak a fűfélék és gyomok, hanem már a fák is gyökeret eresztettek.
Pedig minden adott lenne egy szép kirándulóhely kialakításához. Vagy a természet tényleg visszaveszi, ami az övé?
(Gyarmathy D. Győző/Felvidék.ma)
