Valami lehet még valahol…valaha. Rohannak a napok! Az ünnepek oly gyorsan elmúlnak, már akiknek vannak!
Most tél van és hideg, és rideg, és szomorú! Fázunk kívül és belül! Lelkileg főleg! Persze van sok öröm, ami éltet: siker, születés, esküvő, család, gyerek, unoka, eredmények, csak ezek mellé napjainkban rögtön oda kerül az aggodalom, a féltés, a félelem, a kilátástalanság, a remény hiánya a boldogságra, gyerekeink jövőjére, megélhetésünk kérdőjeleire.
Mondhatnánk: az élet természetes velejárói a problémák: a betegség, a halál, a hirtelen jött gondok mindig voltak, vannak, s (reméljük) lesznek túlélők…
Csak ez a XXI. század kicsit más, mint elődeinké. Soha nem volt az ember ilyen kiszolgáltatott, ilyen hatalom függő, ilyen megtévesztett »boldogság függő«, amire csak most kezdünk rádöbbenni.
Mert mi beleszülettünk a jóba, mert minket még nem értek olyan közösségi tragédiák mint elődeinket (háborúk, veszteségek, kifosztottságok, kitelepítések, üldözések), nem éreztük azok fizikai szenvedéseit.
A jólét hozta „jóvilágvan”, a társadalom egy rétegét határtalan végletek felé sodorta: kővel kerített paloták, családtagokként luxusautók, világutazók, és wellness imádók lettünk. S mintha ezekkel elszállt volna a lélek is az emberből.
Elhagytunk családot, szülőt, gyermeket, rokont, az egészségre fittyet hányva, mert elhittük, hogy a pénz, a vagyon mindent megold. Ezért egyeseknek sokat kellett dolgozni, olyannyira, hogy nem volt idő családra, szülőre, gyermekre, – de mindezekről „gondoskodott” az állam: gyermekotthonnal, napközivel, bébiszitterrel, öregotthonokkal. S már majdnem eljutunk az eutanázia segédletig is.
Azok, akik ezt vezérlik minden munka nélkül, csak jó észjárással, s nagy-nagy vagyonnal, elhitették velünk, hogy ez a jólét.
Van autónk, házunk, füves, parkos, dísztavas udvarunk… S mégis … valami nincs sehol…
Sokan várnak már a régi világra, hogy visszajöjjön. A gondtalanra, a félelemmentesre. De arra nem gondolnak, hogy ezt, amit most megélünk, mi tettük azzá, ami lett.
A féktelenség, a hatalom éhség, a „sem Isten, sem ember” nem számít gondolat-mánia uralkodik. Mert elhitték sokan, hogy a pénz, a luxus, a kényelem mindent megold. A közösség, szomszéd, család, rokon sokszor a beton kerítésekkel el van szigetelve.
Személyes kapcsolat nélküli virtuális, vizuális világunk lett.
Észrevétlenül hagyjuk el az életfenntartó értékeinket. Mert elhittük, hogy megvagyunk mi egyedül is, a magunk teremtette, vagy sors-hozta kényelmes világunkban.
Mindezt a negatív felfogást kell megváltoztatni, elsősorban magunkban, magunknál kezdeni. Nem csak elvárni rendszertől, politikustól, embertársamtól, hogy más legyen. A változást nekünk kell elkezdeni.
Vissza a gyökerekhez: ki vagyok, honnan jövök, hová tartok. Egyetlen iránytű ehhez a keresztény fogalom: hit, remény, szeretet. S ennek tartozékai a megbocsájtás, segítőkészség, szerénység, alázat, türelem. Ezek már a magasabb fokozatai a emberi megnyilvánulásnak, de elősegíthetik egy közösség, egy társadalom jobbá tételét.
Én így képzelem el a jövőt, megmaradásunkat. Főleg gyermekeink jövőjét. Ehhez nem a versenyszellem, és a te vagy a legjobb, győzd le a másikat szlogenek vezetnek, de egy becsületesebb, tisztességesebb gondolkodás. Lehet ilyen, csak akarni kell!
Mindennek egyik alapfeltétele a keresztény hitben való elmerülés.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
