Az alábbi rövid történetben lehet a véletlent látni, de lehet a Gondviselést is. A Tiso-féle Szlovákiában egy eperjesi magyar ügyvéd, akit a Magyar Pártban végzett tevékenységéért a szlovák hatóság letartóztatott és börtönre ítélt, a párt elnökének: gróf Esterházy Jánosnak állhatatos tiltakozásával szabadult ki, és térhetett vissza feleségéhez és három gyerekéhez. A legkisebb, aki akkor bölcsőben volt, most, majdnem nyolc évtizeddel később, az Esterházy János emlékére tartott ünnepségen az Országházban, azért a munkáért kapott kitüntetést, amit a mártírrá lett politikus nevét viselő emlékbizottság elnökeként végzett.
Martényi Árpáddal a kitüntetést megelőző délután készült az alábbi beszélgetés.
A beneši törvények idején menekültek el Eperjesről. Gondolom, szüleinek nehéz volt itt, Budapesten az újrakezdés…
Rokonok fogadtak be, amíg apám talált egy romos lakást Budán, és rendbe hozta annak fejében, hogy kiutalják nekünk. Bátyám már elkezdte az iskolát, amikor bekövetkezett a tragédia: családi kirándulás és strandolás közben apám a Dunába fulladt. Ott maradt anyám három gyerekkel 1950-ben, a legnehezebb időszakban 30 évesen. A polgári családok szokása szerint ő a gyerekeket nevelte, apám volt a családfő, és az ő ügyvédi fizetéséből éltünk. Akkor megfordult a világ, és anyám lett a családfő. Valóban éjt nappallá téve kellett dolgoznia, hogy megéljünk, és mindhárman diplomát szerezhessünk..
Ön a műszaki egyetemet végezte, ugye?
Viccből azt szoktam mondani, hogy az igazit. Vagyis a miskolcit, amely a hajdani selmeci akadémia bányamérnöki szakát vitte tovább, ahogyan az erdőmérnökit Sopron vette át.
A miskolci egyetem is őrizte a selmeci diákhagyományokat?
Nagyon is! Abban a szellemben nőttünk fel, és ez kihat napjainkig.
Gondolom, hogy felvidékiként azonnal kereste a kapcsolatot a Rákóczi Szövetséggel.
Nem egészen, ugyanis éppen Kuvaitban voltam, ahová akkori munkahelyem, a Bányászati Aknamélyítő Vállalat egy nagyobb munkára kapott állami megbízást. Anyám viszont alapító tag volt a Rákóczi Szövetségben, majd 91’ tavaszán, mikor Irak megtámadta Kuvaitot, és haza kellett jönnünk, én is beléptem a Szövetségbe.
Esterházy Jánosról ott hallott először?
Igen, mert a Rákóczi Szövetségen belül megalakult az Esterházy János Emlékbizottság Stelczer Elemér vezetésével, akinek az édesapja Pozsonyban Esterházy mellett dolgozott. A bizottság főként azokból a nagy öregekből állt, akik a régi Pozsonyhoz vagy a hajdani politikához valamilyen módon kapcsolódtak. Stelczer Elemér azonban gondolt a jövőre is, fiatalítani akart, így hívta az Ipolyságon született, Szegeden végzett fiatal történészt: Molnár Imrét, aki akkoriban kezdte Esterházy Jánossal kapcsolatos kutatásait. Ő volt a bizottság legfiatalabb tagja. Én Imrénél jóval idősebb voltam, de akkor még az ötvenedik évemet sem értem el, így a nagy öregek között fiatalnak számítottam. Amikor családi körben elmondtam, hogy milyen bizottságba hívtak, éppen ott volt anyám is, aki korábban, amíg értünk kellett dolgoznia, nem nagyon ért rá régi történeteket mesélni, most azonban elmondta: apánk életét köszönhetjük Esterházy Jánosnak.
Önt tehát a magyarság nagy alakjának járó tiszteleten túl a személyes hála is vezette több évtizedes munkájában. Stelczer Elemér már utolsó éveiben, súlyos betegsége idején át is adta Önnek a bizottság vezetését.
Igen, és ezért egyre jobban nyugtalanít, hogy én kinek fogom átadni. Hála Istennek, jól vagyok, de jövőre 80 éves leszek, és nem nagyon látom tolongani a fiatalokat a munkáért. Pedig most könnyebb, mint amikor mi kezdtük. Mi innen, Budapestről vittük Esterházy ügyét, de ma már Szlovákiában is lehet – viszonylag szabadon – foglalkozni személyével, fel is vállalta korábban a Magyar Koalíció, most a Szövetség is, továbbá felépült a Zarándokközpont Alsóbodokon, megalakult az Esterházy Akadémia, kapcsolatban vagyunk civil szervezetekkel, cserkész szervezetekkel, szobrai is állnak Felvidéken. Most már onnan is lehet kezdeményezni, szervezni, finanszírozni különböző ügyeket, hiszen Esterházy elsősorban a felvidéki magyarság mártírja. Minden tekintetben kötődött szülőföldjéhez, és politikai munkássága is Csehszlovákiához, majd Szlovákiához kapcsolódott. De mondhatom, hogy a V4-eket testesíti meg, hiszen lengyel édesanyától a mai Szlovákia területén született, és Csehországban halt meg. Most már ott is lehet tisztelni a személyét anélkül, hogy ezért molesztálnák az embert, talán Lengyelországban van a legkisebb kultusza, de már fiatal történészek kezdenek foglalkozni vele.
Most, a beszélgetés után Martényi Árpád arra az egyházi szertartásra siet, amit a Magyar Szentek templomában tartanak Esterházy János mielőbbi boldoggá avatásáért imádkozva.
Idén kicsit rendhagyó a megemlékezésünk. A hagyomány mindig az volt, hogy a Ferencesek templomában szentmisével kezdtük, majd a Szép utcában koszorúzással folytattuk, és az ünnepséget egy közeli teremben, többnyire az ELTE dísztermében tartottuk. Idén a koszorúzást március 8-án, Esterházy halálának évfordulóján szűk körben tartottuk a Rákóczi Szövetség elnökségével, az ünnepség színhelye pedig az Országház.
Az is szokatlan, hogy a kitüntetettek neve már a meghívón szerepelt.
A Rákóczi Szövetség elnöksége kérte, hogy idén a jelölés jogát adjuk át. Nem értettem, hogy miért, de magamban arra gondoltam, hogy valamit talán rosszul csináltam, amiért nem bízzák rám. Aztán kiderült az ok. Nagyon jól esik a kitüntetés, amelyről természetesen úgy gondolom, hogy az egész bizottságnak szól. Hadd emeljem ki Horváth Árpádné Kmoskó Mária nevét, akivel harminc éven át dolgoztunk együtt nagy egyetértésben, és akit ősszel vesztettünk el. Ugyanilyen régi a barátságom Molnár Imrével, és nagyon örülök, hogy őt kérte fel a Rákóczi Szövetség a laudációra.
Beszélgetésünk végén hadd gratuláljak olvasóink nevében is! De van egy utolsó kérdés: az ünnepség és a köszöntések után, visszatérve a hétköznapokhoz, mi lesz az első nagyobb munkája az Esterházy János Emlékbizottságnak?
Tovább keresni a fiatalokat. Itthon is.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
