Ne keverjük össze a kettőt, a sportot a politikával. Merthogy az két különböző tényező, nem illik össze. Régóta mondják. Mindig kifogásnak tartottam. Pontosabban agyafúrt alibinek. Mert olyan ez, mintha bal kezemmel egy balhorgot helyeznék el az ellenfél állára, a jobbal pedig barátságosan paroláznék vele, nehogy elessen. Ez az „össze ne keverjük” jelszó ugyanis csak álságos kirakatgesztusként értelmezhető.
Napjainkban különösen aktuális lett, mivelhogy Oroszország minden fogadkozása ellenére alattomosan megtámadta a szomszéd Ukrajnát. Az pedig, bármit gondolunk róla (mert Ukrajna sem ártatlan), független, szuverén állam. Világszerte a sok fölháborodás egyike az, hogy kizárják az orosz sportolókat a különböző rendezvényekről. Mintha a sportolók tehetnének a politikusok hülyeségeiért. Sőt: az állítólagos Putyin-pártolókat lehordják, elmondják ennek-annak. A véleményszabadság nevében nem pártolhatod Putyint. Így működik a demokrácia. Mélységesen elítélem, aki bármilyen formában a háború pártján áll – de miért kell azt vulgárisan, abszurd formában kinyilvánítani?
Verbálisan így a háborús ordasok szintjére süllyedünk.
Már az orosz művészek szereplését is lemondják, arra hivatkozva, hogy Putyin-pártiak. Sőt: a Nemzetközi Macskaszövetség is kitiltotta az orosz tulajdonosok macskáit a macskaszemlékről. Érthető a fölháborodást kiváltó ok, de ezzel az a baj, mint annyi mindennel ebben a megzavarodott világban, hogy szelektív eljárás, kettős mércén alapul.
Mert: a sport netovábbja az olimpia. A legfontosabb, legnagyszerűbb győzelem az olimpiai, e csodálatos ógörög ajándék. Azt is tudom, hogy az antik játékok óta sokat változott a világ – az ember azonban, ezt ne feledjük, lényegileg nem: erényei, bűnei ugyanazok, mint az ókorban.
De, és most tessék figyelni: az antik olimpia alatt megszűnt a háborúskodás, az részvételi föltétel volt. Mert a sport és a háború összefügg, ha tetszik, ha nem. Mindegyiknél másról van szó, ezért nem lehet egyszerre művelni.
A háború ugyanis politika, ocsmány politika, amely elvesztette józan eszét. Mi volna, ha csak az az ország vehetne részt a mai újkori olimpiákon (meg minden más sportrendezvényen), amelyik nem háborúzik legalább két olimpiai ciklus alatt (a polgárháborút beleértve). Igaz ugyan, hogy ezáltal nem lehetne az összes agresszív elgondolást, cselekvést kiszűrni (mostanában a nagyorosz birodalmi politikát követő, mértéket vesztő Putyin is ravaszul kivárta, míg befejeződik a pekingi olimpia), de akkor is: hány ország vehetne részt ilyen feltétel mellett sportviadalokon? Ne áltassuk magunkat: még Franciaország vagy Olaszország sem, hiszen ott is rejtett (igaz, a beengedett migránsok által előidézett) háború folyik, s ott is vannak halottak, ha valaki nem tudná.
A sport nemes vetélkedés. Többnyire. Vannak ugyan dolgok, amelyek nem valók oda (dopping, bírói „tévedések”, a politika beleszólása stb.), de egy háborút semmiképpen sem nevezhetünk nemes vetélkedésnek. Persze akadnak elhivatott szómagyarázók, akik egy ország katonai lerohanását fölszabadításnak képesek nevezni (legutóbb Ukrajnát szabadítanák fel ugyanazok, akik minket is már többször), s vannak olyanok is, akik amnéziás memóriájukra hivatkozva állítólag mindig valami mást mondtak. Hiába, nagy az Isten állatkertje.
A hátulütője az egész sport–politika vitának az, hogy egy-egy sportoló aligha tehet arról, ha hazája háborúzni kezd, vagy hazája politikusai hülyeségeket csinálnak.
De ha nem meri a háborút elítélni, mert annak számára akár egzisztenciális következményei lennének (ami önmagában is elég rossz), akkor legalább tartsa a száját – ha már a politika nem tartozik a sportba. Mert a sport mint nemes küzdelem tényleg nem keverhető össze a törvényesített rombolással, gyilkossággal. Csak sajnos mégis összefügg. A kérdés az, mennyire függ össze egy állam tevékenysége és sportolójának szereplése? Ha most az orosz sportolókat – az aktuális háborús helyzetre való tekintettel – kizárják a versenyekből, az tulajdonképpen a kollektív bűnösség érvényesítése. Mint a Beneš-dekrétumok. És nemzetiség szerinti diszkrimináció. Nem mindenki teheti meg, amit Thomas Mann, hogy emigrál, ha hazája háborús uszítók kezébe kerül. Hogyan lehetne itt megkülönböztetni?
Meg aztán – ugye, tudjuk – a sport már régen nem csupán politikafüggő. Itt pénzről van szó, nagyon sok pénzről. Amikor a 2020-as nyári olimpiáról volt szó a járvánnyal összefüggésben, a pénzügyi veszteségekről szinte több szó esett, mint a játékokról. Már ezért is érdemes volna elgondolkodni a sport valódi funkciójáról, az egészséggel is összefüggésben. Többek között azért, mert világrekordokat sem lehet a végtelenségig javítgatni.
A lényeg az, hogy a politika (és a tőke) gátlástalanul beleszól a sportba. Pedig a sport szellemének kéne befolyásolnia a politikát. A politika pedig a sportot támogassa, ne az erőszakot!
(Aich Péter/Felvidék.ma)
