Minden olyan gyorsan történt, két-három nap alatt. Azzal kezdődött, hogy Sulík hazudott, amikor a nyáron kijelentette, van elég gáz, nincs semmi gond. Aztán február elején már nagy bajok voltak Szlovákiában, a nap 24 órájából csak 10 órát működtek a fűtési rendszerek, az emberek a bevásárlóközpontokba jártak melegedni és inkább órákat sétálgattak a polcok között a viszonylagos melegben.
Aztán kitört a pánik, amikor két egymás utáni éjjelen teljesen leállt a fűtés több nagyvárosban. Az emberek kivonultak az utcára és minden fellelhetőből tüzeket gyújtottak, hogy átmelegedjenek. A kórházak megteltek betegekkel, nagyrészt tüdőgyulladásban haltak meg az öregek.
A szlovák kormány egyik sajtótájékoztatóján késsel támadtak a miniszterekre, eluralkodott a káosz, a rendőrök egy része nem volt hajlandó szolgálatba állni az országban. Ekkor történt meg az, amire sokan számítottak. Nem mintha kívánták volna a tót atyafiak, de sejtették, hogy ez lesz a vége a káosznak. Orosz deszantos egységek szállták meg Pozsonyt, Kassát és pár nagyvárost. A NATO bázisokat békén hagyták, ők nem harcolni jöttek, hanem csak a hatalmat átvenni…
Pár óra alatt megalakult az ideiglenes szlovák kormány, amelyik moszkvai segítséggel hadiállapotot hirdetett ki.
Másnap a pozsonyi várban egy hármas találkozó zajlott le, kora este pedig bejelentették, hogy Szlovákia déli részét Magyarországhoz csatolják azzal a szándékkal, hogy a krízishelyzet megoldása után a két állam, egy államközi szerződésben rögzíti a közös kormányzást a Szent Korona alatt.
Másnap felbolydultak a városok, senki nem tudta, hogy mi lesz tovább, a magyar falvakban kikerültek a nemzeti lobogók a templomok tornyaira, a városokban pánikszerű vásárlásba kezdtek az emberek.
Budapest azonnal megtette a kötelező intézkedéseket, felvette a kapcsolatot a Felvidéken maradt szlovák államigazgatási szervek képviselőivel és órákon belül helyreállt a gázfűtés mindenhol. Bejelentették, hogy a magyarországi benzinársapka és a rezsicsökkentés, valamint az alapélelmiszerek hatósági ára ettől a pillanattól érvényes a visszatért Felvidékre is.
A helyzetet nehezítette egy nagy havazással érkező hidegfront is, de a hóeltakarításban olyan társadalmi összefogás alakult ki az emberek között, amelyet régen látott a Felvidék.
A magyar közösségben olyan felforrósodott hangulat és mozgás volt tapasztalható, mint utoljára 1989-ben. Az összejöveteleken a szépkorúak sírtak, hogy végre megérhették azt, amiről egész életükben álmodtak.
Elindult a folyamat a vármegyék helyreállítására, lett újra történelmi Nógrád, Gömör, stb. vármegye, visszatértek az elcsatolt régiók. Mire eljött március idusa, minden készen állt a nagy nemzeti ünnepre a Felvidéken.
A bátorító, felemelő beszédeket az új posztokra kinevezett régi politikusaink tartották, akik hangsúlyozták, hogy mindig is arra törekedtek az elmúlt harmincvalahány év alatt, hogy visszavezessék a felvidéki magyarokat és a velünk élő szlovákokat is a Szent Korona oltalma alá.
Mindeközben, valahol egy erdő aljában összegyűlt egy nagy csoport és tüzet gyújtott a hófoltok között. Körbeállták és némán nézték egymást. Amikor kihunyt az utolsó láng is, elmormolták a Miatyánkot és elindultak haza, ki-ki a saját helyére, tenni, dolgozni a felvidéki magyarságért.
Tudták, hogy nem lesz könnyű dolguk. Nem, nem a szlováksággal volt eddig sem bajuk, most meg aztán főleg nem, hanem a fajtájukból ugyanazokkal, akik végigülték a karrierjeik során az összes felvidéki magyar nyakát, végighazudták nekik az elmúlt harmincvalahány évet, és most is ezt teszik majd. Mert ezek megint ugyanazok.
Utóirat: ez a cikk a szélsőséges fantázia szüleménye, bár kétségkívül vannak benne erős valóságelemek is, ki-ki döntse el, hogy melyek azok.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
