Gróf Klebelsberg Kunó idézetét választotta mottóul az m5 televíziós csatorna vasárnap esti szokásos Kommentár klub műsora, amelynek egyik témája az éppen 90 éve elhunyt kultuszminiszter szellemi öröksége volt. A beszélgetéshez Horváth Szilárd szerkesztő Galló Béla politológust, Kulifai Mátét, a Hetek lapszerkesztőjét, Szikra Leventét, az Alapjogokért Központ elemzőjét és Czopf Áron eszmetörténészt hívta meg.
Klebelsberg Kunó ránk hagyott hatalmas örökségét nehéz összefoglalni, szögezte le Horváth Szilárd, csupán a legismertebbeket említve: a tanyasi iskolák rendszere, a közgyűjteményeink, a könyvtárhálózat, a nyolcosztályos iskola bevezetése, a Trianonban elvesztett kolozsvári és pozsonyi egyetem Debrecenbe és Pécsre költöztetése, a Collegium Hungaricumok – ilyen alkotást létrehozó államférfi ritkán adatik meg egy országnak. Csak adatokban mérhető, vagy annál több?
A népiskolai hálózat kialakításában ötezer tanterem építéséről van szó! – hangsúlyozta Czopf Áron eszmetörténész. Egy olyan ember, akinek a figyelme mindenre kiterjedt, még arra is, hogy a dunai hajók hosszabb időt távol töltő személyzete gyerekeinek is legyen olvasnivalója. Egy kultúr-hérosz, aki a kulturális értelemben vett közjót igen harciasan képviselte, a revíziós törekvések közepette el tudta érni, hogy például egy laktanyát kollégiummá alakíttasson. Egészen méltatlan vádakkal illették, magyarságát is elvitatták némelyek, mert családja még a török háborúk után érkezett Magyarországra. Családjával is megharcolt, mert katonai pályára szánták, tartották.
A politológus Galló Béla Széchenyi folytatóját látja Klebelsbergben, amiért a kiművelt emberfők sokaságát tartotta a legfőbb ügynek szemben Kossuthtal. Hosszú távú programja volt, nem a napi politikát szolgálta.
Ennek igazolásául Horváth Szilárd felolvasta a mottóul szolgáló egész idézetet:
„A kultúrpolitika hosszúlejáratú váltó. Ha az adópolitika vagy a közgazdasági politika rossz, a bajok rögtön jelentkeznek, megmozdul a nemzeti társadalom, és javítani kell a hibás politikán. A kultúrpolitika terén nagyon sokáig lehet észrevétlenül vétkezni. De amikor az új nemzedék felnőtt, akkor az elkövetett hibákon, bajokon javítani, segíteni már nem lehet.”
Ez a gondolkodás különbözteti meg az átlagos politikustól – mutatott rá Szikra Levente, szellemi revíziónak nevezve az életművet. Az egész egy magyar nemzeti alapra épült, és ezért tudott sikeres lenni, mert a magyar szellemi, identitásbéli megerősödésért küzdött.
A szerkesztő emlékeztetett arra, hogy éppen száz éve nevezte ki Bethlen István kultuszminiszterré Klebelsberg Kunót, akinek egyik nagy művét, a két egyetem létrehozását sokan vitatták, mondván, hogy Debrecenbe kell hozni a kolozsvári és a pozsonyi intézményt, mert ott már működik egyetem, megvan az infrastruktúra. A miniszter viszont ragaszkodott Pécshez és Szegedhez, éppen azért, mert a történelmi Magyarországon itt nem volt. A viták során kimondta: a nagy tervek legnagyobb ellensége a kicsinyesség.
Szeged és Pécs hiányos kulturális centrumok voltak a történelmi Magyarországon Pozsonyhoz és Nagyváradhoz képest, tette hozzá az eszmetörténész. Klebelsberg, akinek szívügye volt az Alföld – bizonyítja a tanyai iskolahálózat kialakítása is –, tudta, hogy jelentős kulturális centrumok nélkül hanyatlásnak indul a vidék. Milyen fontos lenne napjainkban is egy olyan oktatáspolitika – fogalmazta meg Kulifai Máté –, amely a pillanatnyi gondok helyett a távlatokkal tudna foglalkozni, akár egy olyan merész elképzeléssel, ami új pályára tudja állítani az oktatást, behozva lemaradását.
A klebelsbergi örökségnek egy másik gondolatára is emlékeztetett Hegedűs Szilárd, arra, hogy a közép-európai Magyarország voltaképpen Európa belvárosa. Nekünk azért van szükségünk a magas színvonalú tudásra, mert nem mindegy, hogy erre az értékes telekre mit építünk, s ha ez „nádtetős viskó”, akkor jönnek mások „felhőkarcolókat” építeni.
Ez is bizonyítja – tette hozzá Galló Béla –, hogy bár sokan kultúrnacionalistának mondják Klebelsberget, ő mindig európai összefüggésekben látta Magyarországot.
A műsorban szó volt arról, hogy nevét és életművét 1945, de még inkább 1948 után agyonhallgatta a politika, az első tanulmányt Glatz Ferenc írta róla valamikor a 80-as években. Ma sem ismeri a széles közvélemény eléggé, a tájékozottak körében pedig jóllehet munkásságának egy részét elismerik – rávetül személyére napjaink politikai polarizáltsága és jobboldalinak minősítve berántják a lövészárokba. Kétségtelen, hogy a konzervatív, nemzeti oldal saját értékeinek előképét látja benne, de azért az egykori kultuszminiszter életműve egy olyan pont, amely – ha súlyt fektet rá az emlékezetpolitika vagy az oktatás – akkor inkább egyesít, mint szétválaszt.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
