Valahányszor a Farkasréti temetőben járok, egy pillantással üdvözlöm azt a három sírt családom nyughelye közelében, amelyen köztiszteletben álló nevek állnak, s akikhez a hajdani riportok készítésén túl személyes emlékek is fűznek. Ott nyugszanak egymástól néhány méterre: Gyapay Gábor a híres Fasori Evangélikus Gimnázium újraszervezője, Kosáry Domokos a Görgei-kérdés első kutatója, és Czine Mihály a magyar népi és kisebbségi irodalom apostola.
Sok évtizeddel ezelőtt elsőként Kosáry Domokossal találkoztam személyesen. A 60-as,70-es évek fordulóján egyidőben szerepelt budapesti színpadokon Illyés Gyula: Fáklyaláng és Németh László: Az áruló című drámája (Katona József Színház illetve Madách Színház) és
mindkettő tárgya a Kossuth-Görgei ellentét volt, és mindkettő teltházak előtt ment.
A Magyar Rádió Szülőföldünk szerkesztőségében, a nyugati emigrációnak szóló, – zömmel kulturális, burkoltan politikai – adásnál, amikor merész pályakezdőként bekopogtam főnökömhöz, hogy készíthetnék-e interjút Kosáry Domokossal arról, hogy mi az igazság a Kossuth-Görgei ügyben? Alig akartam elhinni, hogy igent mondott. Az akkori időkben a kérdés még kényes volt, Kosáry pedig csak lassan térhetett vissza 56’-ért kapott börtönbüntetése után tudományos pályára.
Így jutottam el a téma legalaposabb kutatójához. Udvarias volt, „von Hausaus” is, ahogy valaha mondták, de elég kimért. Utóbbi, sejtettem, nem a jelentéktelen riporterlánynak szólt, hanem az intézménynek, amit képviseltem. Elmondtam, azaz felolvastam, hogy mit szeretnék majd kérdezni, ettől oldódott a zárkózottsága, minthogy nemcsak a színházi előadásokból készültem fel, hanem az ő könyveiből is.
A felvétel befejezésekor már barátságosnak tűnt, ezért mertem elmesélni, hogy édesanyjáról, Kosáryné Réz Loláról halvány, de személyes emlékem van gyerekkoromból: nagymamámmal viziteltünk nála.
Hogy korának egyik legműveltebb írónőjének könyveit miért csak otthon, meg a rokonoknál látom a polcokon, közkönyvtárakban pedig miért nem, azt a történésztől kérdeztem meg, valamint azt is, hogy Lola néni Trianont követően járt-e selmecbányai otthonukban? Soha. Nem bírt volna, – válaszolta, és hozzátette, hogy ő maga, már történészként, viszont elment.
Tovább nem kérdezősködtem, megköszöntem az interjút, és elköszöntem. Többé személyesen nem találkoztam Kosáry Domokossal, akkor sem, amikor 1990-1996 között a MTA elnöke volt. Mégis, ez az egyszeri alkalom közvetve befolyásolta egész pályámat a mai napig.
Ugyanis a Görgey-kérdésről, az akkori történetszemléletben megszokotthoz nem is hasonlító felfogású Kosáry-értékelést elfogadta főnököm, sőt: nemsokára felszólított, hogy dolgozzam ki egy honismereti sorozat tervét, amely felébreszti a „hazától távolkerült” (a „disszidens” szó akkor már kiment a forgalomból) magyarokban hajdani iskolai emlékeiket, és „erősíti az óhazához tartozás érzését.” A tabutémák természetesen nem változtak: 56, kisebbségi magyarok helyzete és a Szovjetunióhoz való viszony. A sorozat legyen érdekes, változatos és szórakoztató. Ennyit magyarázatul, hogy kinek az emlékével folytatom a farkasréti sétát.
A mindig szépen gondozott síron Dr.Gyapai Gábor neve áll. Ő is történész volt, de nem kutatóként volt híres, hanem mint kiváló gimnáziumi tanár, tankönyv-író, lexikon-szerkesztő és 1989-ben a fasori gimnáziumból újra evangélikus intézményt teremtő későbbi igazgató. A készülő honismereti műsorhoz őt kértük fel szaklektornak.
Egyik szerkesztőtársam, eredetileg történelemtanár, ajánlotta Gyapay Gábort, a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium vezető tanárát. Az Evangélikus Gimnáziumról, mint volt iskolájáról csak akkor esett szó, amikor a sorozatban nagymúltú, híres magyar oktatási intézményekkel foglalkoztunk. Akkor említette, hogy ő is ott érettségizett. Mondtam, hogy az édesapám is. Erre elmondta, hogy a gimnázium államosításáig tanára is volt egykori alma materének, amelynek falai között olyan világhírű tudósok tanultak, mint Wigner Jenő, Neumann János, Kandó Kálmán, Stein Aurél.
Arról nem beszélt a tanár úr, hogy mire készül, de nem lepett meg, amikor vezetésével az 1980-as évek vége felé megalakult a fasori öregdiákok baráti köre. Hivatalos nevükre nem emlékszem, mert hivatalosan nem is léteztek, még nem volt egyesületi törvény. Kicsit a fél-legalitás romantikája vette őket körül ebben a rendszerváltás felé közeledő időszakban, szinte az „acéli 3 T” tűrt kategóriájában.
Az ünnepélyes megalakulást az USA-ban élő Nobel-díjas atomfizikus: Wigner Jenő köszöntötte magnó-kazettáról, mert az addig már háromszor hazalátogató tudós újabb utazását egészségi állapota nem engedte. Ennek ellenére tiszteletbeli elnöknek választották a jelenlévők, akik között ott láttam Tátrai Vilmos hegedűművészt, Bicskei Tibor és Rátonyi Róbert színművészeket és Murányi László televíziós kollégámat. Én persze csak vendég voltam, aki az egész eseményről riportot készítettem. Sajnos még nem volt eszköz, amin itthon is megőrizhettem volna.
Gyapay Gábor nem sokkal ezután, 1989-ben hozzákezdhetett az ismét Fasori Evangélikus Gimnáziumként működő régi iskolája újraszervezéséhez, amelynek – természetesen – ő lett az igazgatója. Addigra az általa lektorált honismereti sorozatot lezártuk. A történelmi kronológiában nem óhajtottunk túllépni a debreceni ideiglenes kormány 1944. december végi megalakulásán. Ami 1945-től történt, arról rövidesen a rendszerváltásra hazaérkező hajdani politikai szereplőket kérdezhettem élőszóban, és a személyes emlékekhez nem kellett szaklektor.
A harmadik sír fehérmárványból készült közadakozásból. Rajta Szervátiusz Tibor szobrászművész alkotása: egy csodaszarvas napkoronggal és csillagokkal körbevéve az ismert református zsoltár kezdősorával:
“Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik”. Czine Mihály (1929-1999) és felesége nyugszik a sír alatt. Lehet, hogy tiltakozna a márvány ellen, jobban illene hozzá a faragott fa.
Nehéz róla írni, robosztus személyisége szavakba foglalásához megközelítőleg móriczi tehetség kellene. Egyébként Móricz Zsigmondról írta irodalomtörténészi pályája első könyvét a hodászi (nyírség) tíz gyermekes juhász legkisebb fia. Hogy egyedül ő tanulhatott tovább a hatosztályos elemi után, azoknak a háború előtti falusi tanítóknak köszönhető, akiknek az is hivatásuk volt a Hóman Bálint-féle kultuszkormányzat idején, hogy felfedezzék a szegény, tehetséges parasztgyerekeket.
Czine Mihály szinte egyenes útja a „fényes szelek” idején és a „népi demokráciában” is folytatódott a tanítóképzőn át az Eötvös Kollégiumig és az Eötvös Loránd Tudományegyetemig, amelynek 1964-től tanára, később tanszékvezető professzora lett, végül 1994-ben Széchenyi-díj ismerte el tudományos munkásságát. Egy pillanatig sem felejtette el, honnan jött, kiket kell szolgálnia hatalmas tudásával. A határokkal elszakított magyarság nyelvének, kultúrájának megőrzését éppen úgy szívén viselte, mint a nyugatra menekültek, kényszerültekét is.
Ez késztette arra, hogy egy másik nyírségi: a tanítóból Amerikában egyetemi katedráig jutott Nagy Károllyal és Lőrincze Lajos nyelvésszel elindítsák az anyanyelvi konferenciák sorozatát.
A határon túliak ezeken csak hallgatóként lehettek jelen a rendszerváltásig, Czine Mihály viszont rendszeresen járta a magyarlakta, akkoriban még sűrűbb etnikailag egységes településeket. Előadásokat tartott, ha sikerült: könyveket vitt, megküzdött a hatóságok támasztotta akadályokkal és a többnyire mostoha útviszonyokkal. Autója sosem volt, többnyire gyalogolt, mint Móricz Zsigmond, aki kutatásainak, a népi írók mellett, legfőbb tárgya volt.
A Kádár-korszak egyik tabuját: a magyar kisebbségi kérdést Czine Mihály a Magyarok Világszövetségének vezetőségi tagjaként számos rendezvényen feszegette. Amikor kinyíltak a határok, és megkezdődött az emberek és eszmék – nemcsak nemzetközi dokumentumokban őrzött – szabad áramlása, magától értetődött, hogy az újjászerveződő szövetség egyik alelnökévé őt választották.
Emlékét – aki csak ismerte, vagy hallotta előadásait – mindenütt őrzi a magyarság idősebb nemzedéke. Egyik emléktáblája előtt szinte naponta elmegyek. Annak a háznak falán, ahol kedves, mosolygós feleségével, Erzsikével éltek itt, az utcánkban. Ezért tréfásan szomszédasszonynak szólított, ha találkoztunk. Itt a lakásán készítettem vele egy feledhetetlen interjút 1989. június elején, Nagy Imre és társai újratemetése előtt.
Az interjúnak egy sokkal régebbi történelmi esemény volt a tárgya: Herder német tudós 1791-ben írt nevezetes, nemzetébresztő jóslata a magyar nyelvnek a szláv tengerben való várható eltűnéséről.
Czine Mihály szíve közepét érte el a téma: világos, remekül megformált és szenvedélyes mondatai szinte minden lényeges kérdést érintettek anélkül, hogy Trianon nevét kimondta volna.
A hosszú interjú közben töltött egyet-egyet a „gyümölcslé”-ből, természetesen nyírségiből. A végén már nekem sem engedte el a koccintást. Már éppen készült újra tölteni, amikor Erzsike behozta a telefont, hogy az Amerika Hangja kér interjút Miskától. A készülő újratemetésről kérték véleményét. Ő kihörpintette poharát, az alatt a pillanat alatt összeszedte gondolatait, és úgy kezdett beszélni – hasonlóan kerek, világos mondatokban – mintha nem kellett volna témát váltani, két évszázadot ugorva az időben, (és nem fogyott volna el néhány pohár gyümölcslé).
Még a másfajta múlttal, ismeretekkel bíró hallgatóságra is tekintettel bírt lenni. Mintegy negyedórát beszélt egyhuzamban. ’No, erre koccintsunk!’ – mondta, mikor letette a telefon kagylóját.
Ez a délután jut róla eszembe, és azok az összmagyar rendezvények, amelyek a hosszú vitákat követő vacsorák után többnyire nótázással értek véget. Mást, mint valódi népdalt a jelenlétében nem lehetett énekelni, kivéve befejezésül a Szózatot, megadva a tiszteletet azzal is, hogy utána feloszlik a társaság. Volt egy kedvenc mondata. Ady Endre írta 1913-ban Vallomás a patriotizmusról címmel. Czine Mihály legtöbbször ezzel a figyelmeztetésnek szánt idézettel zárta előadásait, és talán ez lehetne üzenete az utókor számára is:
„A magyarság szükség és érték az emberiség csillagokhoz vezető útján.”
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
