Vincent van Gogh mester alkotását sem kímélték... (Fotó: Getty Images)

Az olvasók talán észrevették már, hogy gyakran foglalkozom az egyenlőség, a tényleges egyenlő megítélés témájával. Mármost képzeljék el, ha valami hirtelen támadt tébolyult ötlettől vezérelve egy depressziós, borús reggelen az az ötletem támadna, hogy mondjuk paradicsomlével, vagy krumplipürével megrongálok valamelyik rangos múzeumban egy műkincset, melyhez aztán odaragasztanám magamat. Egy biztos, rövid időn belül az elmegyógyintézet zárt osztályának vendégszeretét élvezném.

De ha ugyanezt valaki klímaaktivistaként teszi, úgymond demonstratív jelleggel, az teljesen rendben van, annyira, hogy immár divattá vált, s mint eső után a gomba szaporodnak az olyan őrültek, akik – Botticelli, Leonardo, Raffaello, Vermeer, van Gogh, Monet, Picasso, hogy csak a legismertebb művészeket említsük – páratlan értékű alkotásait pécézik ki maguknak, hogy azt valamilyen étellel bemocskolva – állításuk szerint a klímakatasztrófa veszélyeire figyelmeztessenek.

Hol van már az az idő, amikor szimplán meccseket zavartak meg, utakat torlaszoltak el, magas épületekre, hidakra másztak, majd odaláncolták magukat és hasonló ingyencirkusszal szórakoztatták a bámészkodókat!

Ennél nagyobb fokozatra kapcsolt, mostanra étellel, krumplipürével, borsófőzelékkel támad, akarom mondani harcol a klímakommandó, s a nagyobb hatás kedvéért még oda is ragasztják magukat a bemocskolt, meggyalázott műkincshez, vagy környezetéhez, falhoz, talajhoz, ki-ki fantáziája szerint.

Az is előfordult, hogy miután az aktivisták ily módon mozgásképtelenné tették magukat, a teremőrök pedig lekapcsolták a villanyt és a fűtést, a klímakommandó tagjai felháborodottan tiltakoztak a hideg és amiatt, hogy – urambocsá! – nem kaptak egy vödröt, hogy leragasztott állapotukban a dolgukat elvégezhessék. Ja kérem, az ilyen szükségletek általában nincsenek tekintettel a bolygómentési küzdelemre, ha menni kéne, akkor menni kell, egy jó ragasztó viszont erősen korlátozó tényező tud lenni, tetszettek volna erre korábban gondolni…

Legutóbb a bécsi Leopold Múzeumban őrzött Gustav Klimt-festményt, az Élet és halál című képet szemelték ki az Utolsó Nemzedék nevű környezetvédelmi aktivista csoport tagjai. A festményt a változatosság kedvéért ezúttal olajjal öntötték le (feltehetően nem volt idejük főzni, vagy kifogytak a receptekből), majd az egyikük a hagyományokhoz híven hozzá is ragasztotta magát a képhez. Hogy ő személy szerint megkapta-e a vödrét, arról nem szóltak a hírek.

A lényeg, hogy ha ezeket a futóbolondokat úgy kezelnék, ahogy az egy normális világban elvárható lenne: egyrészt példát statuálva pardon nélkül megbüntetnék őket a páratlan értékű műkincsek megrongálásáért azok értékével arányban, majd pedig pedig oda zárnák őket, ahová valók, vége szakadna ennek a különös és minden jóérzésű embert mélyen felháborító szokásnak, főként, ha az akciók mögött álló szervezetek is szigorú büntetést kapnának.

Nem beszélve arról, hogy az ilyen akciók inkább elfordítják a többséget a környezetvédelem minden kétséget kizáróan fontos ügyétől és a klímaváltozás kérdésétől, ahogy szerintem Greta Thunberg is többet ártott az egésznek, mint használt.

Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az ideológiának már egyre kevesebb köze van a valódi környezetvédelemhez, valamint a komoly klímaaggályokhoz és sokkal több az értéktagadáshoz és romboláshoz, ahogy a genderideológia a család és házasság intézményét támadja, a woke az eltörlés kultúrájával a történelmet akarja átírni, vagy épp eltörölni.

(NZS/Felvidék.ma)