Haydn Krisztus utolsó hét szava a keresztfán című műve változatainak kiadása a Hungaroton egyik sikertörténete. A mindig gondosan kiválasztott előadói gárda pontosan tudta interpretálni a Megváltó szavait, s Haydn zenei megoldásait.
A sort 1979-ben a vonósnégyes-változat nyitotta, s a legendás Tátrai-vonósnégyes adta elő. Az opus a zenekari szólam átirata, s eredeti címlapján ez állt: „Hangszeres zene a keresztre feszített Megváltó hét utolsó szavára – avagy Hét szonáta Bevezetéssel és a végén Földrengéssel – írta és két hegedű, mélyhegedű, csellónégyesére alkalmazta Joseph Haydn, az Esterházy herceg karmestere.”
Az akkori idők legjobb magyar kvartettjének előadása, s a felvétel fogadtatása a kiadó kedvét is meghozta a téma folytatására: 1980-ban Ferencsik János a kiváló karmester, a bécsi zene szakavatott ismerője az oratorikus változatot rögzítette lemezre. A Magyar Állami Hangversenyzenekarnak köszönhetjük az igényes zenekari előadást, az énekszólamokat pedig olyan legendás énekesekre bízták, mint Kincses Veronika, Takács Klára, Gregor József és Korondy György. Az akkori bakelitlemez bel- és külföldön egyaránt nagy sikert aratott, így a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetői nem sokkal később Haydn eredeti zenekari remekművét is felvették; ismét az ÁHZ-nak és Ferencsik Jánosnak szavazva bizalmat.
Ebben az évben az első cikkben már említett zongoraváltozatra vállalkozott a kiadó. Ezúttal az 1805-ben készült fortepiano másolatán Tóth-Vajna Zsombor előadását élvezhetjük. A művész korunk igazi polihisztora: orvosi diplomával a zsebében orientálódott a zene felé, s a sportban is szép eredményeket ért el. A zongorázás mellett karmesteri babérokra is tör.
Nem egyszerű játszani a bécsi Mester darabját, a szonáták brillírozásra nem adnak lehetőséget: ne feledjük a Szent Barlang templom sötét magányára íródott, s meditációra szolgált, miután a helyi püspök elmondta gondolatait. A mű egyébként – az utolsó, földrengést megjelenítő tételt kivéve – nem törekszik a tragédia zenei ábrázolására, sokszor akár kedves vidéki dallamot, pásztoridill-muzsikát élvezhetünk.
A hét adagio tétel – ahogy változatos megkomponálásuk Haydnt is szokatlan feladat elé állította –, az előadóművész dolgát sem könnyítette meg. Tóth-Vajna pedig hallhatóan hűen követi a szerző szándékát. Halkan jegyzem meg, hogy a zongoraátiratok a romantika korában teljesednek ki, Liszt, vagy Karl Tausig parafrázisai gyakran háttérbe szorították az eredeti művet. Haydn darabjának zenekari és a zongora változatát egymás után hallgatva, az utóbbi halványabbnak tűnik.
A művész előadása így is figyelemreméltó. A Bevezetőben már érzékelteti a drámát, a második tétel szaggatottsága a szenvedő embert vetíti elénk, a hangszer ennek kifejezésére igencsak alkalmas. A latornak szánt vigasztaló szavakban még megmarad a szaggatottság, de a feltámadás paradicsomi hangulata is előtérbe kerül. Az Éli, Éli tétel – jóllehet számos zeneszerző sikoltásként ábrázolja – itt inkább sóhajtásként hat, s ezt a zongorista tökéletesen érzékelteti. A művész a befejező Földrengés tételben oroszlánkörmeit is megmutathatta.
Az előadó ízlésvilága, visszafogottsága viszi sikerre az ismert mű kevésbé ismert feldolgozását. Pedig fortepianón játszani ugyan korhű előadást sugall, de ugyanakkor újabb próbatétel a művésznek, hiszen a hangszer hangzásvilága a magasabb és mélyebb regiszterekben nem mindig egységes, itt is helyenként éles. Kíváncsi lennék, hogy a darab miként szólalna meg egy lágy Bösendorferen.
Lezárva gondolataimat, igazi élmény volt hallgatni az új lemezt. Nincs törés, e hangfelvétel méltán folytatja a bevezetőben említett sikertörténetet.
(Csermák Zoltán/Felvidék.ma)
