A 631 oldalas kötet teljes címe: Az 1956-os forradalom és hatása az Ukrajna
Állambiztonsági Szolgálata Ungvári Levéltárában őrzött KGB-dokumentumok tükrében.
Szerzője: Váradi Natália, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, aki az 1956. november 3-a és 1957 januárja között Magyarországról Ungvárra hurcolt 843 magyar állampolgár, illetve négy kárpátaljai, szovjetellenesnek elkönyvelt csoport résztvevőinek tanúvallomásait adta közre, szám szerint mintegy 347-et. A kötetet 2022. november 7-én mutatták be Budapest Főváros Gárdonyi Albert termében.
Az ungvári börtön egyébként szűkösnek bizonyult a foglyok befogadására, ezért a börtönsorsra szántak felét hamarosan a Kárpátok túloldalán található Sztrijbe irányították. Miként azt dr. Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltára főigazgatója bevezetőjében elmondta, a tanúvallomások az ÁVH és a szovjet–ukrán belügyi szervek szoros együttműködését tanúsítják, hiszen az eljárást, az érintettek letartóztatását az esetek döntő többségében a magyarországi hatóságok kezdeményezték, és a kihallgatásokat követően vissza is szállították őket Magyarországra.
Váradi Natália most hozzáférhetővé tette ezeket a tanúvallomásokat a magyar közönség számára is! A levéltár részéről a kézirat előkészítésében Kosztricz Anna és Toma Katalin vett részt, aminek a megjelentetéséhez az anyagi bázist a Köztársasági Elnöki Hivatal biztosította.
Ez a kötet a beregszászi főiskolával való együttműködés egyik „gyümölcse” és ezt a munkát a levéltár részéről a továbbiakban is folytatni szeretnék
– jegyezte meg Kenyeres István.
66 éve ezekben a napokban érkeztek meg az első magyarországi foglyok Ungvárra és kezdődött meg a kihallgatásuk, jelentette ki Szalipszki Endre nyugalmazott főkonzul, akinek a beregszászi konzulátus volt az utolsó állomáshelye. Szalipszki Endre megjegyezte, hogy szerinte álságos az a megközelítés, amikor 1956-ot és a mai ukrán eseményeket hasonlítják össze. Sajnálatát fejezte ki, hogy a kötet – legalábbis egyelőre – ukránul még nem jelent meg.
A kötet szerkesztője és fordítója, Váradi Natália elmondta, hogy a letartóztatottak közül 576-an Budapestről, 98-an Debrecenből, 18-an Pécsről, továbbá Veszprémből, sőt Tökölről is érkeztek Kárpátaljára, amely a szovjet és a magyar hatóságok egyfajta együttműködési terepeként funkcionált ebben az időben.
Az eddigi levéltári dokumentumok feldolgozása alapján elmondható, hogy összesen 46 fő ellen zajlott bírósági eljárás, 18 személyt ítéltek el, akik közel 24 évet töltöttek börtönben. Fejenként 2-4-5-6 év börtönbüntetésre vagy nevelő-javító munkára ítélték őket. Gecse Endre református lelkészt leszámítva, akit egy hónapig vallattak, de nem volt hajlandó bevallani sem a „bűneit”, sem pedig rávallani a gálocsi fiatalkorúakra. Az ungvári KGB épületében 1959 januárjának elején halt bele a kínzásokba.
A VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, a kötetet lektoráló Seres Attila szerint fordítói bravúrnak is tekinthető a kötet,
hiszen a dokumentumok döntő többsége oroszul található meg az ungvári levéltárban, bár szórványosan található közöttük ukrán nyelvű is, ami azért is érdekes, mivel a vallomások magyarul születtek, s azokat tolmácsok segítségével jegyezték le.
Érdekes továbbá az is, hogy mai szemmel olvasva feltűnő, hogy a vallomások egy traumatizált tömeg benyomását keltik. A legtöbben tagadták az eseményekben való érintettségüket. A kihallgatottak olyan dolgokra sem emlékeztek, amire lehetetlen nem emlékezni. Ráadásul az embernek ezeket a jegyzőkönyveket olvasva az a benyomása támad, hogy a kihallgatók is túl akartak esni ezeken a kihallgatásokon – jegyezte meg Seres Attila. Őt például érdekelné, hogy mi történt ezekkel az emberekkel azt követően, hogy valamennyiüket 1957 januárjában visszaadták Magyarországnak.
Miként Váradi Natália is kitér rá a dokumentumkötet előszavában, Seres Attila is felhívta rá a figyelmet, hogy 846 deportált vallomása áll rendelkezésünkre, de elképzelhető, hogy három- vagy akár ötezer magyarországi magyar élvezte ekkor Kárpátalja vendégszeretetét. Ennek kiderítése még előttünk áll – mondta Seres Attila, aki szerint a Szovjetunió 1947-et követően nem deportált külföldi állampolgárokat a Szovjetunióba, a saját állampolgárainak a deportálását pedig a nagyhatalmak egyfajta belügynek tekintették. Talán ezzel is magyarázható, hogy a kötetben szereplő valamennyi személy legkésőbb 1957 januárjára visszakerült Magyarországra.
A rendezvény dedikálással ért véget.
(Aspektus/Felvidék.ma)
