„Menjünk el Betlehembe, és lássuk meg e dolgot, amelyet az Úr kijelentett nékünk!” – Lukács 2,15
Adventnek ünnepközelítő napjaiban egykoron és ma is, remélhetőleg egyre többen fordítják lelki tekintetüket a születés városa, a világnak az élet kenyerét adó Betlehem (=kenyér háza) felé. Az élet kenyerét melengető jászolbölcső felé indultak el az Úr angyala szavára a mezőn tanyázó pásztorok. Mentek, a Dávid városa felé fordított kíváncsi tekintettel, hevesebben dobogó szívvel, és gyors léptekkel, hogy elsőként pillanthassák meg a világtörténelemben a megszületett Üdvözítőt, aki az Úr Krisztus.
Én is indulok lélekben innen Rómából a nevük nincs pásztorokkal, meg a nevesíthető Isten-tanúkkal, akiket szellemi háromszögeimben a Szentlélek földi útitársként jelölt ki számomra. Nemrég írtam a Hammarskjöld-Stückelberger-Pilinszky hármas egyikéről, s jeleztem a másik lelki triászt, Barth-Schweitzer-Bonhoeffer nevével. Minthogy az ünnep egyre közeledik, ezért kedvenc könyvesboltomban, a vatikáni Via della Conziliazionen található Libreria San Paolo, Szent Pál könyvesboltban a könyvek árasztotta különös adventi gondolat-illatban, s a legalább hat nyelven megtekinthető újdonságok közötti érdeklődés izgalmával, felidézem jegyzeteimből némelyikük lelkünket kereső mondatát.
Pilinszky létfejtő, csodabetűző soraival indulok Betlehem felé
Szellemi háromszögeim első hármasából először hazagondolva, Pilinszky beleérző sorait idézem fel jegyzetfüzetemből. E különös költői látnoka a magyar nappaloknak és éjszakáknak 1965-ben írta Rejtőzködő Isten címen, a tőle mindig nagyon várt rövid elmélkedésben: Isten részéről ez az utolsó és „lehetetlen közeledés is megtörtént. Azóta egy sugárnyi rés tátong a világ falán: Isten szeretetének világunkba való belépésének helye”. Ez a sugárnyi rés ott a betlehemi mezőn találta meg kozmikus behatolási pontját világunkba, amint Lukács tudósításában olvashatjuk:
„Pásztorok tanyáztak azon a vidéken, akik kint a mezőn őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És íme, az Úr angyala megjelent nekik, és körülragyogta őket az Úr dicsősége…”
(Luk 2,8-9). Pásztorok voltak az Isten szeretete világunkba történt belépésének első tanúi! Micsoda rang, méltóság, tisztesség ez a nevenincs pásztoroknak! Így rangosítja fel Isten megjelenése az Úr Jézus Krisztusban ezen a világon az emberi sorsokat – nem többre és nem kevesebbre tartván őket, minket, mint hogy az Úr dicsőségét érzékelhetik, érzékelhetjük, ha hiszünk. S talán azokról a betlehemi angyalokról is írta költőnk, akik rázendítettek az istenmagasztaló glóriára (Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat – Luk 2,14): „Minden angyal merő alázat…Isten maga a színtiszta alázat…az alázat pedig a nullpont ünnepélye: Isten és ember legintimebb találkozóhelye” (Néhány szóban – 1972; 1973).
Ezek a sorok ma is nekünk szegezik a kérdést: hol van az alázat a mai digitális és vásárlási neurózis által fertőzött világunkban? S mert olyan léleksújtó az alázat hiány, nincs igazi ünnepünk. S jaj, nincs igazi, a megüresedés, a kiégés, az önzés mélypontjáról, nullpontjáról továbblépés. Nincs intim találkozás Isten és emberek között, mert már találkozóhelyet sem lelnek sokan. Létfosztó, örömfosztó, ünnepfosztó fennhéjázás, gőg, kivagyiság maradt helyette. Füst és köd, ami eltakarja a lényeget… De kell ennek így maradnia? Mégiscsak jön karácsony!
A csodálkozó szívű ENSZ-főtitkárral, a mártír Hammarskjölddel is együtt megyünk
Innen Rómából messze észak felé szállnak gondolataim. Az 1961-ban Kongó fölött lelőtt repülőgép utasának, az ENSZ második főtitkára, Dag Hammarskjöldnek a szülőföldjére. És az ő elmélkedő-gondolati Betlehem zarándoklataihoz. Halála után az ENSZ palota 38. emeletén berendezett lakosztálynak széfjében találták meg titkos lelki naplóját. Szokása szerint minden karácsonykor, amikor csak tehette, felzarándokolt a zordon, fémesen csillogó lappvidéki tájra. Ott a kijózanító tisztaságú hidegben gondolta végig elmúlt esztendejét. És megfogalmazta vallomásos sorait. Kedvenc lelki mesterei társaságában volt, egyedül, de soha nem magányosan. Így a középkori misztikus Eckhart mesterrel (1260-1327). 1956 nehéz karácsonyán belefogalmazza érzéseit a lelki tanító gondolataiba:
„Az örök születésről – ezzel számomra minden megfogalmazódott, amit tanultam és még meg kell tanulnom. A léleknek, amely várja magában a születést, egészen sajátosan kell élnie: teljesen egyedül és teljesen bensőségesen”,
hogy Istent a dolgokban és önmagában belülről fedezhesse fel. Két évvel halála előtt, 1959-ben – Pilinszkyre emlékeztető – mondataiban az alázat önismereti minőségi fokozata is előkerült. „Akiben alázat van, az tapasztalja meg igazán a valóságot, nem önmagához való viszonyában, hanem egyfajta szent függőségben. Látnunk kell, ítélni kell és cselekedni kell úgy, hogy magunkban megnyugvást találjunk. Ha nem, akkor minden darabjaira fog hullani. Viszont a létünk középpontjában megtalált nyugalomból kitekintve, rálelünk arra a világra, ahol minden meg tud nyugodni”. Élete utolsó karácsonyán, 1960. december 25-én ezt jegyezte lelki naplójába: „Milyen jó, hogy advent után jön a karácsony – s aki így előre tekint, annak a Golgota egyszerre a jászolbölcsőt és a keresztet is jelenti, s tudja, hogy mindez már készen volt Betlehemben”. (Idézetek in: Dr. Békefy Lajos, Isten diplomatája – Dag Hammarskjöld, Budapest, 2005).
Albert Schweitzerrel Afrikából tekintek Betlehem felé
Érdekes és mély összefüggéseket mutat az a lelki szimpátia-erőtér, ami Pilinszky-Hammarskjöld-Albert Schweitzer között örökre kialakult – s leképződött a lelkemben is. Hammarskjöld könyvemben külön fejezetben írtam kettőjük levélváltásáról. Főként Schweitzer Jézus-könyve és az élet tiszteletének etikája foglalkoztatta erősen a svéd diplomatát. szeretett volna találkozni a lambarenei leprakórház alapítójával és Bach orgonamuzsikájának kivételes elemzőjével, orgonajátékosával. Valahányszor elrepült Afrika gaboni nyugati része fölött, el nem mulasztotta köszönteni táviratban a nagy fehér gyógyítót. Elgondolkodtató, hogy Schweitzer a minden élet élni akar élettisztelet-etika nevében az őserdőből is féltő szeretettel gondol a főtitkárra. 1961-ben-ben, a főtitkár repülőgépének végzetes lelövése évének márciusában: „Még éjjel is Önre gondolok, mi mindent kell elviselnie és mennyi küzdelme lehet. A hálátlanság és a hajsza, amit Ön ellen indítottak, hihetetlen”. A két rendkívüli személyt összekötötte a szolgálat etikája, a misztikusok kedvelése, a kölcsönös bizalom építésének minden ellenkező indulattal szembeni jó törekvése.
Az őserdő mélyén, betegei között, akiknek az életben maradás a legnagyobb ajándék, így fogalmaz a doktor:
„Karácsony a legszebb ünnep a világon. Azok az ajándékok, amit egymásnak adunk, igazából Isten jóságának a jelei”.
Neki az egyik legnagyobb ajándék a hit és a humor kettős egy létezése és életfenntartó ereje volt. Humorát jellemzi: 1914-ben a katolikusok pápaválasztása sokakat jobban foglalkoztatott, mint a háború. Az őserdő egyik lakója, „Jóska”, a kenus, ezt kérdezte Schweitzertől: „Doktor! Mi szerint választanak a bíborok pápát? A legidősebbet? A legkegyesebbet? A legokosabbat választják?”. Schweitzer válasza: „A körülmények szerint. Hol ezt, hol azt, aki a helyzetnek leginkább megfelel”.
A helyzetnek megfelelően – merthogy most is helyzet van. Három zarándoktársamat választom, s lélekben így indulok velük Betlehem, és a szent ünnep felé. Mert tudom Uram, hogy Szent Lelked vezetésével idén is odaérek Hozzád, Aki értem időkön túlról indultál el, s időben meg is érkeztél szívembe…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
