A fenti címmel rendezett a napokban tudományos konferenciát a Rubicon Intézet a Mathias Corvinus Collegium Tas vezér utcai épületében. Az eseménynek külön aktualitást adott a jelenlegi háborús kelet-európai helyzetben felerősödött közép-európai útkeresés számos jele: a magyar–osztrák, magyar–szerb, magyar–horvát és magyar–szlovén kapcsolatok megélénkülése mellett, a 2015-ben létrejött slavkovi formáció cseh–szlovák–osztrák együttműködési szándéka, a Balti-, a Fekete- és az Adriai-tenger közötti térséget összefogni törekvő lengyel külpolitika évtizedek óta jelenlévő Intermarium kezdeményezése, s természetesen a V4 csoporton belül kialakult viták tisztázása.
A nándorfehérvári diadaltól a Bocskai-felkelésig
A konferenciát Szalai Zoltán, a Rubicon Intézet társelnöke, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatója nyitotta meg. Megnyitójában idézte Németh Lászlót, aki az orosz és német nagyhatalom közti közép-európai térség nemzeteit tejtestvéreknek, azonos, többnyire tragikus múlttal és történelmi tapasztalatokkal rendelkező közösségeknek nevezte, akiknek ismételten szembesülniük kell a régió nagyhatalmi meghatározottságának súlyos és veszélyes kihívásaival. Példaként Friedrich Naumann első világháború éveiben nagy visszhangot kapott Mitteleuropa-koncepciójára utalt, amelyet a birodalmi német gondolat korabeli képviselői fokozatosan saját képükre formáltak.
A nyitó két előadás a balkáni, lengyel-balti és dunai népek, a Corvinus-, Jagelló-, Brankovič- és Habsburg-dinasztiák oszmán hódítással szembeni nem mindig sikeres összefogásának történeti keretei közt vizsgálta a korszakban erős középhatalmi tényezőnek számító Magyar Királyság mozgásterét. Miskolczy Ambrus, az ELTE professzor emeritusa
Hunyadi János két súlyos kudarcának – a várnai és rigómezei vereség –, illetve a törökellenes politikát betetőző nándorfehérvári ragyogó győzelmének relációit vizsgálta,
s bemutatta a sok népnek védelmet és otthont adó Magyar Királyság első kormányzójának sokat vitatott alakját, emlékezetének szinte folyamatos átváltozásait.
Pálffy Géza, több magyar egyetem egykori oktatója, az MTA doktora, a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetője a közép-európai régió első tartósnak bizonyult államszövetségét, a Habsburgok mohácsi vereség után kialakult összetett monarchiájának 16–17. századi fejlődését vizsgálta a hódoltsági Magyar Királyság szempontjából.
19. századi konföderációs tervek: Teleki László és Kossuth Lajos
A hosszú 19. századról Európa, s azon belül Közép-Európa történetében ma már magától értetődően, mint a nacionalizmus koráról beszélünk. A dunai régió nagy többségében jobbágyi-paraszti népeinek polgárosodása és a rendi keretek forradalmi hevületű felszámolása együtt előbb a nyelv- és iskolaharcok, majd egyre inkább a nemzeti területekért, határokért kirobbant autonómiaküzdelmek jegyében alakították át a tárgyalt térség nemzeteinek viszonyát.
Az 1848–49. évi fegyveres nemzetiségi küzdelmek így váltak a „tejtestvérek” véres polgárháborújává, amelyből a segítségül hívott cári Oroszország hadseregeinek közreműködésével a Habsburgok kerültek ki győztesen.
Erdődy Gábor, az ELTE professzor emeritusa, korábbi vatikáni és németországi nagykövet a magyar emigráció vezetői – Teleki László és Kossuth Lajos – elképzeléseit és vitáit mély empátiával, a korabeli európai nagyhatalmi folyamatokat szem előtt tartva mutatta be fölöttébb érzékletesen: előadásában kitért a dunai konföderáció néven ismert államszövetségi elképzelés kialakulására, funkciójára és a megvalósítás érdekében folytatott franciaországi, belgrádi tárgyalásokra.
Erdődy Gábor az 1859-ben feléledt dunai tervek 1862. évi változatának valódi értelmét Kossuth ajánlását idézve tette érthetővé.
„Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátyolt a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén mint egy ember a közös szabadságért s harcolván valamennyien egyért, egy valamennyiükért… Az ég nevére kérem, fogadják el a tervet, mely nem concessio (engedmény), hanem kölcsönös és szabad szövetkezés… Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között!”
Miru György, a Debreceni Egyetem docense a dunai szövetkezés korabeli nem magyar – nemzetiségi, szomszéd országi és emigrációs – olvasatait elemezte, s képet adott a jórészt a kossuthi nemzetiségpolitikai állásponttal szemben megfogalmazott román, szerb álláspontokról.
Ismeretes, hogy Kossuth mindvégig igen következetesen kizárta a Magyar Királyság belső föderalizálásának alternatíváját. Szerinte egy országban csak egy „diplomatikai” nyelv létezhet, mert a különböző „politikai nemzetiségek” óhatatlanul az ország területének nemzetiségi felosztásához vezettek volna. Szerinte politikai öngyilkosság lett volna az oszthatatlan Magyarországból külön „magyar, tót, német, szász, román, szerb, orosz” tartományokat kialakítani.
A kelet-európai kisnépek mizériája a 20. században
A konferencia utolsó három előadása a 20. századi magyar gondolkodók – politikusok, írók, közéleti személyiségek – dunai, illetve közép- és kelet-európai föderációs terveiről adott átfogó képet. Szarka László, a Rubicon Intézet főmunkatársa és a Selye János Egyetem oktatója
Jászi Oszkár két 1918-as tervezetét – a kossuthi elképzelésre épült Dunai Egyesült Államok két magyar és egy német kiadásban megjelent javaslatát, illetve a Jászi nemzetiségi miniszteri tevékenységének fő törekvései közt megjelent Keleti Svájc elképzelést – vizsgálta.
Elemezte születésük feltételeit és okait, illetve céljaik és korabeli realitásuk kérdéseit. Előadása második részében a dunai térség föderációs potenciálját kezdettől fogva kritikusan megítélő Bibó István tanulmányaiból kiindulva arra kereste a választ, hogy a versailles-i békerendszerben a nemzeti önrendelkezés Wilson által szorgalmazott alapelvének rosszul, felemásan és elhibázott módon való megoldása Bibó szerint miért zárta ki a két világháború között ütközőzónává vált Közép-Európa regionális önrendelkezéseként is felfogható dunai államszövetség létrejöttét.
Péterfi Gábor, a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium kutatótanára tartott előadást Szabó Dezső és a népi írók Kelet-Európája címmel. Kiemelte, hogy a népiek a Szovjetunió és Németország közé ékelődött Magyarország esetében a Duna menti országok szövetkezését, a határok kérdésében pedig legfeljebb az etnikai revíziót tartották reális alternatívának.
Gyarmati György professzor emeritus, az MTA doktora a konferenciát záró előadásában a második világháború alatt megvalósítani próbált német Neuordnung ellenében a magyar szerzők által megfogalmazott konföderációs elképzeléseket tekintette át.
Amint azt a konferencia eredményeit összegző zárszavában Szarka László is kiemelte, sem az 1919–1920. évi békekonferencia békecsinálóinak gondolkodásában, sem pedig az 1946-os párizsi béketárgyalások győztes nagyhatalmai által képviselt elképzelésekben nem bizonyultak meghatározónak a 20. században kétszer is világháborús konfliktus kirobbanásához vezető közép- és kelet-európai régió nemzeteinek érdekei.
A hitleri és a sztálini birodalmak konfliktusának középpontjába került dunai régió második világháború utáni rendezését nem a racionális térségi társulást szolgáló gondolatok, hanem a paxsovietica forgatókönyvei határozták meg. Ily módon a magyar föderációs tervek ismét áldozatául estek az egymással szembeállított kis nemzetek konfliktusainak és a térség nagyhatalmi meghatározottságának.
Az eseményről az Intézet tudományos főmunkatársa készített beszámolót, amely a Rubicon Online holnapján, ide kattintva érhető el.
(Rubicon Online/Felvidék.ma)
