„De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
Szerte ragyog – s virraszt az örökkön élő.”
(Arany János)
Valamikor egy kiránduló csoporttal Párizsban járva a híres Louvre sem maradhatott ki. Tolongott a tömeg a bejáratnál, mintha mindannyian kiéheztek volna a művészi élmények befogadására. Aztán kiderült, hogy a többség megelégszik a szenzáció élményével is. Ám ne zárjuk ki annak esélyét, hogy a tömeggel sodródók között ne akadna néhány olyan társutas, akiket megszólít egy-egy mű, és akkor már egy más szemléletű ember jön ki a múzeumból. Ezért nem feleslegesek az iskolai tanulmányi kirándulások, bár sokan azzal mennek haza, hogy unalmas volt. Ám a tévelygő bárányok megmentésének reményét nem szabad feladnunk. (Valahogy így vagyunk a templomba járással is…)
Ott tolongtunk mi is, de akadtak, akik kamerájukat magasan tartva még ügyesebben nyomultak előre, át a termeken. Majd otthon megnézik, hogy mit láthattak volna, vagy netán sárga irigységet gerjesztő vetítést tartanak az ismerősöknek. Mások az útmutató katalógus alapján aprólékosan szemlézték a látnivalókat.
Ám akadtak olyanok is, nem kevesen, akik csak egyetlen művet akartak megnézni, miközben elrohantak több ezer remekmű mellett. Ráadásul ezt a magatartásformát jól ismerő tárlatrendezők az egyes elágazásoknál külön nyíllal is jelölik, hogy arra menve ez van: Mona Lisa.
Mert valaki eljön a világ másik végéről, s napokig bolyonghatna ebben a múzeumlabirintusban, csodás műtárgyak között, de őt Párizsban csak két dolog érdekli: látni a Mona Lisát és lefényképezkedni az Eiffel-torony mellett. Esetleg még a marokkói negyedben megiszik valami olcsó lőrét, aztán ezzel dicsekedve otthon elmondhatja, hogy milyen jól megismerte Franciaországot.
Sokan ugyanígy vannak az irodalommal is, de nem zárhatjuk ki, sőt minden bizonnyal lehetséges, hogy egyetlen mű is elvezet az igaz útra… nagyon ritkán. Olyan ez, mint Szent Pál esete, akinek meg kellett vakulnia, hogy végre láthasson és felismerje küldetését. Tegyük hozzá: Jézus Krisztus által. A hétköznapi gyakorlat azonban nem ennyire kiélezett, ám a műalkotás is olyan, mint egy templom. A lényege „numen adest”, vagyis az isteni jelenlét. Ha nem ilyen, az legfeljebb csak műtárgy, de nem templom.
Aki csak kívülről szemlél egy templomot, elkápráztatva a mesteri kivitelezéstől, a szép faragásoktól, de nem lép be a szentélybe, hogy a káprázat és elragadtatás helyett átadja magát a találkozás misztériumának, az csak külső megfigyelő vagy rajongó marad. Ám az ember alkotta mű, a szentély, a vers, a szimfónia rajtunk túlnövő hatalmát („titkát”) Isten kimondatlan jelenléte adja.
A mű nem megnevezi Istent, hanem megteremti az emberi alkotásban az Ő terét, az Örökkévalóság és a Mindenség atmoszféráját, amit az ember nem magyaráz, nem értelmez, hanem átadja magát az élménynek, mert csak a ráhangoltság, a megérintettség és a belső tisztaság kegyelmi állapota tesz alkalmassá az elfogadásra és befogadásra.
És ezt semmi mással nem lehet kiváltani!
Egy zenemű nem attól lesz remekmű, hogy hány zenész játssza vagy milyen pazar hegedűszólók vannak benne, és egy költemény sem azért nagyszerű, mert harmonikus az ütemezése vagy nagyszerűek a rímei, eredetiek a metaforái. Ezek mindössze a ráhangolódás és ráhangoltság, a megfelelő hullámhossz eszközei és kellékei. Az igazi műremeket az isteni rend misztériuma, Isten kimondatlanul is meglévő jelenléte teszi hitelessé.
Ezáltal nem csupán műélvezetté, hanem Isten-élménnyé is nemesedik! Az a pillanat, amikor az akaratlan rácsodálkozás vagy ráeszmélés után minden elhallgat és minden új megvilágításba, világosságba, világlátásba kerül, akkor a döbbenet csendje nem az űr hidegét, hanem Isten jelenlétét jelzi.
Olyan érzés ez, hogy újra látunk, de már tisztán.
(Mihályfi Molnár László/Felvidék.ma)
