Mondogatták Simén Andrásról jóindulatúan élcelődve. Megérdemelte ezt a jelzőt. Július 20-án búcsúztunk tőle az óbudai temetőben, május 24-én távozott az élők sorából.
A Fénix ravatalozójában vagy félszázan gyűltünk össze – főleg kerékpártúrások –, hogy elkísérjük utolsó útjára barátunkat.
Léta Sándor unitárius lelkész végezte a szertartást. Máté evangéliuma 25. részéből a talentumokról szóló példázatot vette alapul. Mondja neki Isten: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, többre bízlak ezután, menj be a te uradnak örömébe.” (23.)
Nehéz egy ilyen rendkívülien tartalmas, gazdag életutat röviden összefoglalni – kezdte a lelkész. – Még nehezebb egy cselekvő embertársunktól elbúcsúzni. Jézusnak a talentumok példázatában Isten, a gazda, tálentumokat ad teremtményeinek és egy idő után számonkéri, hogyan használták fel azokat. Ketten gyarapították a rájuk bízott talentumokat, ezért Isten megdicsérte őket.
Simént is az Úr megáldotta különbnél különb tálentumokkal, tehetséggel, adottságokkal, hivatástudattal, fontos küldetéssel. Ő igyekezett teljesíteni hivatását. Kitartása a jó adottságok, kiváló lehetőségek gyarapítását szolgálta. Nagyanyja gondoskodó szeretete mellett nőtt fel, családjától távol. Magába szívta a munka szeretetét, a gyakorlatias gondolkodást, a puritán életformát. A magyarságtudatot a kiskun származású nagyanyától és a morva származású nagyapától kapta. Nagyanyja indította el első erdélyi útjára 1963-ban, amikor mindössze tizenhat éves volt. Hátizsákjában vitte a magyar tankönyveket Temesvárra, az ott élő szász rokonoknak. Meghatározó volt később erdélyi, kárpátaljai, felvidéki útjainál a Szalézi Társaság keretén belül szerzett tapasztalata, a szükségletek felmérése, a mindenre odafigyelő előkészítés.
„A Rákóczi Szövetség egyik alapítója és motorja volt. Emellett rengeteg egyesületben töltött be fontos tisztségeket és aktívan járult hozzá azok eredményes működéséhez.” Többek között honismereti kerékpártúrákat szervezett, a határon túli magyarok szociális, egészségügyi és mentálhigiénés civil szerveződését támogatta a Mocsáry Lajos Alapítvány keretein belül.
Minden munkát, feladatot amit felvállalt, a lehető legnagyobb odaadással, pontossággal és körültekintéssel végzett el hivalkodás nélkül. Egyszerűen magyarnak tartotta magát. A szó legnemesebb értelmében. A háttérből végezte a rendkívül nemes munkát. Szavatartó volt, mindent komolyan vett, s mindezt elvárta másoktól is.”
1947-ben született Óbudán, a nagyszülei által épített házban, és ott fejezte be gazdag életútját. Villamosmérnöki hivatásának köszönhetően pontos, precíz ember lett. Családot nem alapított, azonban a közjót és a teljes magyarságot szolgálta egész életén keresztül. Közösségépítő ember volt. Nem annyira a szavak, inkább a tettek embere volt.
Öt éve kapcsolódott be a budapesti unitárius egyházközösség életébe. Közösséget épített ott is. Gyerekeket táboroztatott, foglalkoztatott. A hit és cselekedet fontossága, küldetéstudata dolgozott benne tovább. Isten elvárásának lényege pedig az, hogy az ember teljesítse hivatását és szolgálja azt akár több közösségben is. Ezt tette Simén András, aki tudta, magyarságtudata követelte meg mindezt.
Most, hogy befejezte földi pályagutását, ha Isten elé kell állnia, akkor remélhetőleg nem találtatik híjával, „hű voltál, többre bízlak ezután”.
Abban a reményben búcsúzunk tőle, hogy egyszer majd odaát találkozunk vele.
Ezután Balázs György a barátok nevében vett tőle búcsút. Vele egy intézmény távozott közölünk – mondta. – A Kárpát-medencei magyarságot képviselte minden szinten. Volt egy legendás füzete, amelyben mindenkinek megvolt a pontos címe és telefonszáma. Ezt frissítette és bővítette állandóan. Tudta, mennyire fontos a kapcsolattartás. Akit érdemesnek tartott, rögtön feljegyezte adatait. Táskájában mindig ott volt a területre vonatkozó vasúti és buszmenetrend.
A bodrogközi kerékpártúrán találkoztak először és azután közösen jártak erre a rendezvényre Pozsonytól Nagyszelmencig. Részt vettek a szervezésben és levelezésben is.
Munkájáról nem sokat beszélt. Ha a világ bármely részén egy szovjet gyártmányú atomerőmű blokkja leállt, akkor munkahelyéről az ő csapatát riasztották, hogy a helyszínen vizsgálódjanak. 1989-90-ig folytatta ezt a tevékenységet. Ezután munkaadóként dolgozott vele közel harminc éven keresztül.
Mivel munkája megszűnt, elfoglalta magát. A társadalmi szervezetekben rendszerint a tagnyilvántartást rendezte, folytatta a levelezést, a szervezést végezte.
„Egy erdélyi útján autómmal sofőrjének szegődtem. Eljutottunk az Úz völgyébe, Égerszögre, ahol egy család telefonszerzését támogatta a Mocsáry Lajos Alapítvány, hogy sürgős esetekben legyen, aki a völgybe mentőt hív. Vittünk támogatást Gyimesfelsőlokra Berszán Lajos atyának, az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum vezetőjének, jártunk Déván, ahol Böjte Csaba akkoriban kezdte gyermekmentő ténykedését, s vittünk neki is anyagi támogatást. Ha jól meggondolom, több százezer, talán millió forintot vittünk ki Andris táskájában.”
Azt az alapvető munkát végezte, amely nélkül egyetlen szervezet sem képes létezni. Ám mindig a háttérben maradt.
Az Óbudai Hegyvidéki Egyesületben is hasonló munkát végzett, mint másutt, de helytörténettel is foglalkozott. Balázs bebarangolta vele a második világháború alatt épült Árpád-vonalat. Az arról készült kötet adatait pontosította, s a szerző az új kiadást már ezek figyelembevételével adta közre.
A kiskun, morva és erdélyi szász gyökerekkel rendelkező Andris azt vallotta, hogy felmenőinek sokat köszönhet. Habár nem volt családja, pótunokákat szerzett, azokat támogatta, anyagilag is. A magyarságszolgálatot élete végéig folytatta. Nem voltunk felkészülve rá, hogy most elmegy.
A végtisztességet tevő gyülekezet ezután átvonult a sírhoz. Az ember élete a folyóhoz hasonlít – mondta a lelkész. – Ahogy folyik, nő, növekszik, száguld, míg el nem éri a tengert, vagy az óceánt. Simén András is így növekedett, gyarapodott, míg össze nem olvadt lelke Istennel. Élete e határvonalát a sír, az urna jelenti. A test porrá válik. A lélek tovább folytatja életét. Ezekkel a gondolatokkal vigasztalódjunk mindnyájan és búcsúzzunk el tőle!
Az urna elhelyezése után tárogatószóval búcsúztunk, majd elénekeltük a Himnuszt.
A halotti torra a Hegyvidéki Klubházban került sor, ahol az emlékezők beszéltek Andrissal kapcsolatos tapasztalataikról.
Kedves Andris, 2016-20 között jártál a kassai barangolásokra. Ezért aktív életed utolsó szakaszának én lettem a tanúja. Ezt a tevékenységedet „kassácskázásnak” nevezted. Ezért az idei júniusi magyar barangolásokat a Te emlékednek szenteltük.
A járvány idején okostelefonodat elhagytad, a villámpostalevelekre nem válaszoltál, kapcsolataidat leépítetted. Többünkben felmerült a gondolat, már tudatosan készülsz a nagy útra? Megéreztél valamit?
Egyesek tréfásan Oszlopos Siménnek neveztek. Valóban, sok mindent hordoztál a válladon anélkül, hogy előtérbe kívántál volna kerülni. Kevésszer szerepeltél. Nyilvános beszédet alig tartottál.
Sajnáljuk, hogy távoztál, mert még lett volna számtalan megbeszélni valónk. Így most már kérdéseinkre választ sohasem kapunk. Felbecsülhetetlen munkádat köszönjük! Emléked velünk marad! Munkád tovább él.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
