Nagy örömmel, büszkeséggel, elégedettséggel s némi derűvel – de legfőképpen: a Fennvaló iránti hálával fedeztem fel egy számomra igen kedves nevet az idei augusztus 20-i államünnepünk alkalmából kitüntetettek névsorában: lapunk állandó szerzőjét, Dr. Békefy Lajost Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki (a hivatalos indoklás szerint: „jelentős közéleti-publicisztikai tevékenysége, valamint börtönlelkészi- és médiapasztorációs tevékenysége elismeréseként”).
A bevezetőhöz tartozom egy rövid magyarázattal. Az öröm magától értetődik, hiszen természetes, hogy örülünk, ha egy emberségében és munkájában is nagyszerű ember életművét nemcsak mi, az olvasók, hanem a “hivatalosságok” is elismerik. Büszke is vagyok, hiszen immáron sok éve lapunk állandó szerzőjeként írások százait publikálta hasábjainkon – ráadásul olyan téma-merítéssel, amit nem biztos, hogy sokan várnak egy nyugalmazott református lelkipásztortól.
Hogy csak e munkának az ívére rávillantsak: az örmény népirtástól egészen a mesterséges intelligenciáig minden érdekli kitüntetettünket, s mindezt sajátos nyelvezetén, de mindig jól azonosíthatóan ugyanazon a prizmán keresztül vizsgálva: a Lélekén.
És igen, derűvel is tekintettem e kitüntetés tényére: remélem megbocsátja majd e gondolattársítást, de nem tehetek róla, ezer és egy tekintetben is találónak és igaznak gondolom: íme, az első református keresztes lovagunk!
A legjobb értelemben. Református lelkipásztorként sem a legkönnyebbet választotta (lletve talán pontosabb, ha azt mondjuk: fogadta el az Úr által számára kijelölt pályát): a Dunaújváros-Pálhalmai Országos Büntetés-végrehajtási Intézetben éveken át végezte börtönpasztorációs szolgálatát, ami talán – legalábbis egy „megrögzött” rácson kívüli számára – a lelkileg egyik leginkább megterhelő szolgálati terület.
Ami pedig a keresztes lovagságot – és egyúttal lovagiasságot illeti: kevés olyan igaz, a magyar és keresztyéni gyökerei, a protestáns hagyományok iránt mélyen elkötelezett, azokat lelki és tudós emberként is tökéletesen ismerő reformátust ismerek, aki ennyire nyílt szívvel és tisztelettel viszonyul a többi felekezethez.
Jobbja állandóan kézfogásra nyújtva katolikus és más keresztény testvéreink felé, szívügye a vallások közötti párbeszéd.
És ez a beszéd szó szerint értendő: kínai keresztyén testvéreinkkel éppoly jól szót ért, mint a Vatikáni Levéltár munkatársaival.
Nem is oly rég az a megtiszteltetés ért, hogy legutóbbi, a Felvidék.ma-n is olvasható írásait (is) felsorakoztató könyvéhez írhattam egy rövid előszót, ebben így fogalmaztam: „Ezen a hatalmas úton biztos kezek vezetnek: Békefy Lajos a református lelkipásztor szilárd Isten-ismeretével, a tudós ember bölcsességével, a hazájával-nemzetével érző honfi szenvedélyével – s amit az őt ismerők az elsők között említhetnek: csodálatra méltó munkabírásával és munkaszeretetével kísér bennünket. Azt is tudjuk, hová, hiszen egy percig sem lehet kétséges, mire, pontosabban Kire irányítják a figyelmünket ezek az írások. Arra, Akire nagyon nagy szükségünk volt a járvány legnehezebb pillanataiban – azaz minden pillanatában – de talán még nagyobb szükségünk lesz rá a pandémia utáni világban. Arra, Aki ígéri: „Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, csüggedés helyett öröméneket.” Ebből az életteli forrásból táplálkozik Békefy Lajos valamennyi itt közölt írása. Valójában az egész munkássága…”
Ezt az életet, munkásságot ismerte most el a világi „hatalom” a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével. Amiért köszönetet mondunk. De
hálát igazán a Fennvalónak mondunk Békefy Lajosért, s kérjük, hogy tartsa meg köztünk továbbra is jó egészségben, erőben, református-keresztyéni derűjében, hatalmas, bennünket is inspiráló munkabírásában.
Magam és a szerkesztőség valamennyi munkatársa nevében szívből gratulálok Békefy Lajosnak!
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
