(Fotó: pixabay.com)

Micsoda változások az órák birodalmában! Épp’ hogy betévedek az egyik budapesti plázába nagy ritkán, szinte arcomba nyomul a modern órabirodalom csillogó-villogó művilága. Mindenfajta világmárkák, árak a csillagos égig. Épp’ hogy megnyitom mobilomat, árad a digitális óra és egyéb reklám csőstül. Mielőtt családom tagjait felhívnám, s érdeklődnék gyermekeim, unokáim egészsége, hangulata felől, beletolja magát látóterembe hallatlan pimaszul, kéretlenül a bődületes reklámözön már most karácsonyi ünneprontó biznisz kínálatával.

Mintha a szent ünnep a pénzköltési, vásárlási „überelés”, a tavalyit túlszárnyaló tömegpszichózisával akarna rabul ejteni, hogy még többet költsenek az idén az emberek ünnepi hiábavalóságokra, mit eddig valaha is tették. Ez reklámdiktatúra. A mindent a szemnek, alig valamit a léleknek fogyasztási diktatúra. A mindennapok közönségességének diktatúrája.

Eközben pedig bosszankodhatom, mert az internetem nem kapcsolódik a szolgáltatóhoz, napjában többször is megszakad a szolgáltatás, töprenghetek, hackerek szórakoznak velem vagy valami fizetett világhálós cselszövés áldozata vagyok? Én pedig egyáltalán nem szeretnék ezen töprengeni, mert állítólag minden, de minden a nagyérdemű vásárló, a digitális világpolgár kényelmét, elégedettségét (de nem boldogságát!) szolgálja. És egyébként sem ez az én intellektusom világa.

Szóval órák, idők, modern technocsodák diktatúrájában élünk. A hétköznapiság nagyon közönséges mindennapiságában. Mechanikus, már robotszintű létezésben. Az igazi lét csodáitól messze-messze. És csillagfénnyire attól a világtól, ahol még az idő is emberarcú.

A bölcs homokórák világától.

Homokórám, miről mesélsz

Szükségem van az időre, meg az időt mérő egyszer volt hol nem volt homokóra bölcsességére. Arra, ami hiányzik az ultramodern szerkezetekből, formákból. Elcsodálkozom, még mindig találó a múlt századvég filozófusának dilemmája, aki feljegyezte a hamleti lenni vagy nem lenni igazi drámai kérdése helyére pipiskedő Seinoder Design-t. Szabad értelmezésben a lenni vagy lézengeni, a Desingban, a formákban, külsőségekben pergetni ki kezünkből és életünkből az időt. Meg magunkat önmagunkból. Önveszejtő felszínességért cserében.

Még svájci nagyapámtól kaptam kiskoromban egy zseb homokórát, amit meg ő kapott a nagyapjától. Aranyozott fémkeretben, kemény üvegben felső és alsó kúpalakja, és aranylóan csillogó szaharai homokkristályokkal. Öt percet mért. Az én gyermekkori homokórám csodaóra volt. Kabátom, nadrágom zsebében hordtam, féltve őriztem. Úgy vigyáztam rá, mintha élő madárka lenne, nehogy egy óvatlan pillanatban kireppenjen a zsebemből. Gyermekfejjel is megcsodáltam a csillogó sivatagi homokszemeket, s míg lassan, hangtalanul peregtek lefele, az éppen megfordított kis csodaszerkezet alsó felébe, néha megforgattam óvatosan, s a szemek hirtelen más irányt vettek, táncolni kezdtek. Különös játék volt.

Miközben a napfény visszaverődött a kristályszemek egyenletes lefolyásán, fantáziám messze száguldott. A tényleges sivatagok, sivatagi hajók, a tevék, az ezeregy éjszaka soha nem létezett fantáziavilágába.

De jó volt is álmodozni, szabadon, valóságszerűen vagy éppen valóságfelforgató, szabad képzelettel.

Harry Potter-i zabolátlansággal. Miközben rám így hatott a rövid időre terminált homokóra, közben eltöprengtem a bölcsességén. És tanításán. Amint kiábrázolja földi létünk alaptörvényét: minden véges ebben a világban. Aminek kezdete van, annak vége is. Meg hogy az idő, nemcsak a rajtunk kívül létező, hanem a bennünket is mérő szubjektív idő egyszer majd véget ér. Meg hogy nagyon is beszorított keretek között pereg alá, le a múlt, az elmúlás mélységeibe.

Miként a homokóra kristályszemcséinek megvan a maguk fizikai mozgástörvénye, időzítése, úgy a mi életünknek is.

És hogy a kristályzuhany, fénypatak mindig felülről folyik alá. Nagy üzenet arról, hogy az emberi létezés, a személyes sors a nagy felső létből, Istenből érkezik alá, akár elfogadjuk ezt a léttörvényt, akár okoskodva mit sem törődünk vele. Nem számolva azzal, hogy életünk magasról indul.

A való életben nincs helye fordításnak, maximum csak egyszer, amikor Isten keze vagy Lelke fordítja meg, át más irányba az életünket. Ezt nevezzük a megtérés csodájának, az Istenre ébredés boldog és minden szempergésnek értelmet, célt adó nagy felfedezésének. A hit órájának. A kegyelem kristálytiszta pillanatainak. Az életirányt átprogramozó istenélmény egyszeri, megfordíthatatlan ajándékának. Nekem a kicsiny zsebhomokórám mindig Istenről beszélt, a felfénylő személyes sors apró gyönyörpillanatairól. Végül ezek egy egésszé állnak össze, amit életnek nevezünk. A tiédnek, az enyémnek. De most még vannak különleges homokóra-üzeneteim, amelyekből megosztanék néhányat.

Homokórám hangtalan bölcselete

Ma éppen egy karácsonyra tervezett interjú ügyében kerestem meg a híres svájci református szociáletika-professzort, az etikai világháló, a globethics.net alapítóját. Ezen a felületen ma már közel 200 ezer, jelenünkért és jövőnkért felelősséget érző tudós, író, kutató, egyetemista osztja meg munkáit és gondolatait mind az öt kontinensről.

Jó látni ezt a világméretű nagy felelősségkonspirációt a felelőtlenség mindennapi borzalmai közepette. Professzor ismerősöm jelezte, hogy nemsokára Nigériába indul, karácsony előtti békeelőadások tartására. Kérdezte, Útjelző című kétkötetes intellektuális versgyűjteményéből, amit még a Covid kirobbanása előtt nyomott a kezembe a zürichi találkozásunkkor ebédlőasztaluknál, fordítok-e még? Most, svájci Hotz üknagyapámra és a tőle örökölt homokóracsodára gondolva elővettem a köteteket és azokat a citromsárga „gondolati építőkockákat”, amiket évtizedek alatt gyűjtöttem össze a stuttgarti Pásztori lapok (Pastoralblätter) mellékleteiként. Csupa rövid idézettel, amiket igehirdetésekkor, cikkek írásakor használtam. Homokórám időpörgető csendjébe nézve, két idézetet forgatok a lelkemben, s adom át ezeket most Olvasóinknak.

Miért?

Rose Ausländer (1901–1988) Homokórák című verseskötetéből, aki bukovinai zsidó írónő volt, veszem az egyiket. Meggyőződésem, Isten Lelke, a Rúah Adonaj nem véletlenül hozta éppen ma, éppen a mai világhelyzetben szemem elé ezt a verset. „Háborút robbantanak ki, s minket nem kérdez meg senki./Homokot szórnak a szemünkbe./Mi pedig csak kérdezni tudjuk:/Miért kell vacogni és éhezni az embereknek?/Miért kell elvérezni testvéreinknek?/Miért kell megölni azokat, akiket mások minősítenek ellenségnek?/Miért nem élhetünk egymással békében/és felebaráti szeretetben?/Ahogyan az megíratott minden ember emlékeztetésére?/Az Ó- és az Új Szövetségben/Minket pedig ismét nem kérdez meg senki”.

A diplomácia etikája

Homokórám másik pár perces szabad verse Chr. Stückelberger svájci szociáletikus testvéremtől származik. „Diplomáciai etika. Saját érdekeinket jól védeni,/a másik ember érdekeit elismerni,/ s nem akarni egymással megküzdeni./Csak egy kicsi lépést megkockáztatni a másik felé,/mérlegelve, óvatosan, diplomatikusan/lépni a másik elé,/azzal a reménnyel, hogy a másik is/tesz egy lépést felénk./Az ő székébe is képzelve magunkat olykor-olykor,/Meglepő megoldásokkal előjönni,/erkölcsös kompromisszumokat keresni./Ez a tárgyalás etikája/a diplomácia etikája”.

Homokórám, mesélj tovább…

(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)