Ecce Homo műalkotás a selmecbányai kálvárián (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)

Bizonyára sok nézője van a Duna Tv adásán az AGAPÉ c. késő esti (de interneten is követhető), értékes, elgondolkodtató, példaképeket felmutató ötvenperces műsornak. 

Mindig van mit tanulni a hetente új témájú beszélgetésből, amelynek a mindennap megélt istenhit a vezérfonala. A társadalmi élet különböző rétegeiből ülnek egy asztalnál, beszélnek példaadó életükről, nézeteikről, szakmai tapasztalataikról. Célja a nagyon tanulságos programnak, hogy ebben a zaklatott és felgyorsult világunkban kapjunk kapaszkodót ezektől az emberektől.

Ezen írásomnak egyik témaköre adta az apropót, eszembe juttatta az álarcainkat, melyet hordunk, mutatunk, – vagyis másnak állítjuk be magunkat, mint akik igazán vagyunk. Talán ez a kor követelménye?

Az előnyös látszat kedvéért hajlamosak vagyunk becsapni önmagunkat is. Az álságos szerepjátszás, a képmutatás megmérgezi kapcsolatainkat, tönkreteheti közösségeinket. Hazugságra építeni életet, családot, társadalmat nem lehet.

A képmutatóktól óv bennünket Jézus. És a képmutatástól. A hazugságtól.

Amikor a közös imádságról beszél Szent Benedek Atyánk, figyelmezteti a szerzeteseit „Mens nostra concordet voci nostrae” – vagyis, ”legyen összhangban a gondolkodásunk és a kimondott szavaink.” Ismerős a mondás: bort iszik, s vizet prédikál…

Látszatvilágban élünk sokszor. Olyan, mintha… és mégsem az. Két ember kapcsolata lehet őszinte és lehet látszatkapcsolat. A nyilvánosság előtt tesszük a szépet, úgy viselkedünk, mintha minden rendben volna, s közben talán még magunknak sem merjük bevallani, hogy valami nagy baj van a mélyben.

Reklámozzuk a szaktudásunkat, s közben messze vagyunk attól, hogy valóban urai lennénk a mesterségünknek. Ígéreteket teszünk, tetszetős csomagolásban, hogy mi sokkal emberibbé tennénk a közösségünk életét –s közben a háttérben mindez üres szólam csupán, hozzáértés, tapasztalat, szakértelem, rátermettség nélkül. Hosszan sorolhatnánk, hogy az élet hány területén érhető tetten a színlelés. Se vége, se hossza…

Amit iskolának nevezünk, az legyen valóban az, aminek mondják. Ott legyen meg a pedagógusoknak az emberi tisztességük és a szakmai hitelességük. Amit kórháznak nevezünk, az legyen valóban az ember egészével való törődésnek a helye. Amit egyházközségnek nevezünk, az ne pusztán szervezet legyen, hanem a hívők élő közössége, amely kapcsolatokra épül, s nem klikkekre. Amit demokráciának nevezünk, az legyen valóban az emberek közösségének akaratnyilvánítása és megvalósítása.

Hitelességről van szó.

Társadalmunkat már évtizedek óta identitásválság sújtja. Az úgynevezett népi demokráciában hirdették a vallás szabadságát, közben aki vallásos volt, hátrányos helyzetbe került.

Amikor megváltozott a politikai környezet, és valóban szabaddá váltunk, nem lehetett tudni, ki hord álarcot, és ki adja valóban önmagát. Elbizonytalanodott a világ.

Egy ilyen bizonytalan világban nőnek föl a fiatalok, akik számára hiányzik a biztonságot adó környezet. Amikor a család sokszor tulajdonképpen nem is család, legföljebb színleg az… Amikor nem a rátermettség, nem az igazi tudás, hanem az összeköttetései juttatnak valakit előre a társadalmi ranglétrán, akkor könnyű elbizonytalanodni. Amikor nem a megszerzett tudás, képzettség alapján ér el valaki anyagi megbecsülést, hanem furcsa kapcsolatokon keresztül, akkor összekuszálódik a világ. Csalódtunk. Hazudtak nekünk.

Hazugságra építeni életet, családot, társadalmat nem lehet. Nem egyszerűen felelőtlenség a csalás, a hazugság, hanem bűn, súlyosan elítélendő.

Feladatunk, hogy egy igazságos, hazugságtól mentes világot építsünk föl. Önmagunknál kell kezdeni.

Hamis prófétákkal tele volt és tele van a világ. Józanok legyetek és vigyázzatok! (1Pét 5,8) – Péter apostol figyelmeztet bennünket ezekkel a szavakkal.

Jézus pedig így bátorít: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32)

A kétségbeesett önkeresés elvezethet a radikális gondolathoz: „Le minden álarccal!” Lehetséges ez?  Van, aki „kötelezően” mosolyog, mindenkire, és mindenhol. Egy életre magára veszi e külső álarcot. Minden lepel és minden álarc leomlik egyszer, akár magánéletben (családon, házasságon belül), akár a közösségben.

A nagy kérdéshez tehát, hogy az álarcnélküliség ábrándjának kergetése helyett mit tegyünk, úgy juthatunk közelebb, ha megtaláljuk és felvállaljuk a személyünknek szánt szerepet. A szerepet, ami nem elfedi, hanem kiteljesíti igazi lényünket.

Felnőtt korban elrejtjük azt a kendőzetlen őszinteséget, magunkkal és másokkal szemben, amely gyermekkorunkban még megvolt. Sokkal könnyebben működnének a társas kapcsolatok, ha mindenki annak adna hangot, ahogy érez, amit akar és, amit gondol. Ha jól szeretnénk kommunikálni és kellemes társas kapcsolatokban részt venni, akkor hallgassunk, figyeljünk, gondolkodjunk és végül ezt követően szólaljunk csak meg, de akkor őszintén és nyíltan!

Pilinszky János gondolatai a hamisságról: „A hamisság mindenképp önzésből fakad, sorsa is szükségszerűen véges. Vele szemben az igazság csak ideiglenesen veszíthet, sorsa viszont szükségszerűen torkollik a végtelenbe.”

(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)