Az Európai Kulturális Alapítvány (European Cultural Foundation/ECF) az Európai Közösségi Tér Kezdeményezésének részeként létrehozta a Display Europe elnevezésű, közszolgálati alapokon nyugvó platformját. Ennek célja, hogy hangot és arcot adnak az európai kisebbségeknek, hogy kiálljanak az alapvető jogok és polgári szabadságjogok mellett. 2024-es első minipályázati kiírásukon kaukázusi, görög, ír, angol és portugál nyertesek mellett magyar kezdeményezés is található.

A kiválasztott Jelenünk közös, a múltunk nem – a nemzeti kisebbségek együttélése című projekt tézise, hogy

a múlt századi Kárpát-medencei nemzetiségek sorstörténete bár eltér egymástól, napjainkra viszont identitáserősítő, közösségépítő erővé vált.

Az I. és II. világháború, a be-, el- és kitelepítés, az 1956-os forradalom és szabadságharc, a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek, a rendszerváltás mind külön hatott a nemzetiségekre, melyeknek együtt kellett élniük és jó viszonyt ápolniuk a megmaradásuk érdekében.

A program kutatóinak célja, hogy bemutassák néhány, a kiválasztott 4 országban (Magyarországon, Szlovákiában, Szerbiában és Romániában) élő család sorstörténeteit.

Egyéni életutak mutatkoznak meg az interjúkban, a XX. századi történeti események árnyékában.

A Display Europe-minigrant lejátszási lista itt található. Az anyagok egyenként az alábbi linken érhetőek el: Kovács János, Dunántúl; Kocska Klára, Felvidék; Veres Imre, Székelyföld; Polyák Géza, Vajdaság.

Polyák Gézát (sz. 1920) sorsa sokfelé vitte a délvidéki Zentáról. Éppen csak munkába állt, be is sorozták, a Kárpátok koronavárosába, Husztra, majd Csapra, végül Nagybereznára került, ahol Magyarország védelmi parancsnoksága kezdett formálódni. Egy félreértés miatt végül kiküldték a frontra. Előbb akna robbant fel mellette, majd lapockalövést kapott. Előbb Ungvárra, majd Budapestre vitték kórházba. Nem ért véget a kálváriája, hiszen eltávozáskor már nem tudott hazatérni. Ami ezután következett, az egy regényt is megér, de végül hazatért a szeretteihez Zentára – Szakál Boglárka riportja.

Kovács János (sz. 1939) gyerekként többször költözött a Dunántúlon. Ötödikes elemistaként élte meg a frontot. Volt úgy, hogy édesapjával földbe gyökerezett lábbal álltak a házuk előtt, nem mertek mozdulni, míg a német csapatok hátráltak, az orosz alakulatok pedig éppen vonultak be hozzájuk, egymásra szegezett fegyverekkel – Keszey Judit
interjúja.

Veres Imre (sz. 1938) élete szépen példázza Székelyföldét is: többször hazát váltó föld, rajta többször állampolgárságot váltó egyénekkel, úgy, hogy ki se tették lábukat a faluból. Ugyanakkor sorsában rejlik az, amit Tamás Áron-regényekben is olvashatunk: a többgyerekes családban a fiatalok sorsa determinálva volt, jelen esetben ő maradt
otthon segíteni a szüleit.

Kocska Klára (sz. 1951) a felvidéki Bélyben született, majd az élet Kelet-Szlovákiába szólította, Királyhelmecre. Izgalmas vasúti munkája során a többnyelvű kommunikáció úttörője lett, szép sporteredményeket ért el, és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének elnökévé válhatott. Nemcsak szakmai életútját emlegette fel, hanem
gyermekkori vágyálmáról is beszélt – Kocska Ádám interjúja.

Európa közepén, keleti felén élünk, sok nemzetiség összefonódásában. A kutatásba bevont kollégák is ezt a békés együttélést szeretnék bemutatni, néhol humorral, néhol nagyon mély, intenzív érzéseket kiváltó interjúikkal.

Az anyagok az Európai Unió támogatásával jöhettek létre.

(Sajtóközlemény/Felvidék.ma)