A napokban idéztük fel a párkányi Búcsi Teréz emlékét, aki épp karácsony táján hagyott itt bennünket 2017-ben, váratlanul, csendben, otthoni magányában hunyt el.
Rá kell emlékeznem, s kell emlékeznünk, a közéleti emberre. Mert hiányzik a nyüzsgése, a szó legnemesebb értelmében. Hiszen mindig mosolygott, futott, intézkedett, szervezett, utazott, vezetett és mindent vállalt, ami nemes magyar ügy volt.
Hivatását tekintve pedagógus volt, a járás több iskolájában tanított, de volt iskolaigazgató is. A szlovák szakos tanítónőt szerették a diákok (ha a nyelvet nem is mindig és mindenütt), mert mosolyával, türelmével, ugyanakkor pörgő mentalitásával – mindenkit levett a lábáról.
Ott volt mindenütt, ahol a magyarságért tenni kellett. Alapító tagként az EPM helyi szervezeténél, a Csemadok helyi, járási elnökségi tagjaként és mindeneseként, s egészen haláláig a fogyatékkal élők helyi szövetségének vezetőségi tagjaként.
Bármit rá lehetett bízni. Jómagam a Csemadok járási elnökeként ismertem meg igazán, hiszen biztos pont volt egy-egy feladat végrehajtásánál. A 300–400 szereplős járási fesztiválok levezetője, a vendégfogadás mestere volt bármilyen rendezvény keretén belül. S ugyanez volt az MKP helyi, de egy időben a járási szervezeténél is. Kampányidőszakban tette a dolgát, a választóbizottságok tagjaként, vagy éppen kampánygyűlések idején.
Emlékszem még arra az időszakra is, amikor a Csemadok muzslai alapszervezetének színjátszó csoportjában szerepelt, de a helyi Csemadoknál is mindent és mindenkit cselekvésre bíró személyiség volt. Járási elnökségi tagként hosszú évekig járta a falvak évzáró üléseit, rendezvényeit.
Hasonlóan aktív munkát végzett a pedagógusszövetség helyi, járási vezetésében, és évenkénti résztvevője volt a rimaszombati évnyitó rendezvényeknek.
Hívő emberként a szentmiséken vasárnaponként olvasta az olvasmányt.
Búcsi Teri nem ismert lehetetlent. Nem lehetett őt nem észrevenni, bárhol jelent meg. Vendégként is, de cselekvőként napi szinten. S mindezt önkéntesen, honoráriumra való igény nélkül tette, s még csak kitüntetést sem kapott életében. Hatvan éven túl is fiatalnak ismerte őt mindenki.
Sajnos halála után lassan feledésbe merül alakja, az érdemei. Egy emlékest, megemlékezés, gyertyagyújtás sem idézi az emlékét. Pedig nem volna szabad elfelejtenünk a hétköznapi embereket.
Akár a párkányi Csemadok-ház falán egy emléktáblával is jelezhetnék, hogy emléke éltetésre érdemes. Éltetni kell a régieket, a példaképeket.
Legalább ilyenkor, a szeretet ünnep közeledtével idézzük fel az emlékét mindazoknak, akik sokat tettek közösségünkért, egyszerű hétköznapi emberként.
Tisztelet emlékének, emléküknek.
Dániel Erzsébet/Felvidék.ma
