Akármennyire is próbálnak lekicsinylően nyilatkozni róla az értelmét felfogni nem tudók vagy azt elfogadni nem akarók, és bármennyire próbálják kétségbe vonni már a puszta létét is, mára a nemzetpolitika bizony komoly szakpolitikává emelkedett. Gubík László írása
Rendelkezik ugyanis az egyes szakpolitikai ágazatok minden szükséges elemével: strukturális felépítéssel, önálló intézményrendszerrel, saját hivatali apparátussal, sajátos fogalomkészlettel, tudományos háttérintézetekkel és minden más szakpolitikát átszövő stratégiai célmeghatározásokkal. Ez tágabb értelemben megmutatkozik a kultúrpolitikában, a gazdaságpolitikában, a támogatáspolitikában és sorolhatnám. Szűkebb értelemben pedig a magyarországi és Kárpát-medencei, illetve a Kárpát-medencei és a diaszpórában élő magyar-magyar kapcsolatokra értendő.
Antall József lélekben már 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Orbán Viktor pedig miniszteri szintre emelte a nemzetpolitikát az államigazgatási hierarchiában. E szavak és tettek tényleges hatásukon túl szimbolikus jelentőséget is hordoznak, ugyanis az őket megelőző korszakhoz viszonyítva fordulatot eredményeztek.
1989-90 fordulatot hozott a nemzetpolitikában az azt nem csak kétségbe vonó, de egyenesen tagadó majd fél évszázados Rákosi és Kádár korszak után. 2010 pedig ugyancsak fordulatot hozott a nemzetpolitikát nem túl dicső elődök örökségének szellemében kezelő 8 éves Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai rendszerhez viszonyítva.
2010-ben tehát igenis paradigmaváltás történt a nemzetpolitikában. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy a fordulat már önmagában garancia lenne a sikeres politizáláshoz, vagy hogy ne lehetne górcső alá venni az ágazatért felelős politikusok tevékenységét, hiszen ez természetes velejárója a közéletnek, és az egészséges, építő jellegű kritika egyébként is beépítendő a további munkába, de önmagában a paradigmaváltás kifogásolása vagy tagadása nem más, mint öncélú elégedetlenkedés vagy hivatalból fakadó pártpolitikai ellenszenv. Az eredményes nemzetpolitika titkának nyitja épp ebben a kétoldalú, kölcsönös felelősségérzetben rejlik: A nemzetpolitika mindenkori irányítójának tartózkodnia kell attól, hogy azt áthassák a pártpolitikai érdekek.
A mindenkori parlamenti ellenzéknek pedig attól kell óvakodnia, hogy kategorikusan elutasítson, vagy épp keveselljen minden kezdeményezést, ami a döntéshozóktól származik.
A nemzetpolitikát ugyanis nem kormánypárt-ellenzék relációban mérik. Ha ez így lenne, akkor ciklusonként változna, és az újonnan megválasztott hatalom mindig újraépítené vagy épp lerombolná, amit elődei felépítettek. Ez pedig nem lehet nemzeti érdek, ugyanis így hosszú távú stratégiát építeni lehetetlen. Nemzetpolitikában csak nemzeti érdeket érvényesítők és azt feladók vagy mulasztók léteznek.
Mi lenne hát a magyar nemzetpolitika feladata? Szűklátókörűségből és túltengő indulatokból fakadó tévhit, ha arra gondolunk, hogy ez kimerül a körülöttünk élő nemzetekkel folytatott érdekérvényesítési versengésben elért diadallal. Értelemszerűen ez is nélkülözhetetlen, de a nemzetpolitika nem merülhet ki ennyiben. A történelmi tapasztalat és a földrajzi egymásra utaltság ugyanis azt mondatják, hogy maradandó eredmények elérése csak a Kárpát-medencében élő népek érdekazonosságának megteremtésével, az őszinte, önfeladás nélküli közös nevezőre jutással lehetséges.
Ehhez pedig elsősorban nekünk kell meghatároznunk, hogy mit is akarunk, és e cél mögé felsorakoztatni az egész nemzetet. A gond ugyanis nem a környező nemzetekkel van. Ők tudják, mit akarnak, és amellett határozottan kiállnak. Ha nemzeti érdekérvényesítésről van szó, ami sajnos gyakran kimerül a magyar ügyek ellen való összefogásban, a szlovák liberális éppúgy partnere a kereszténydemokratának, mint román, szerb vagy ukrán kollégáik.
Mi valahogy sokkal kevésbé, sőt mondhatni egyáltalán nem sajátítottuk el ezt a belső pártpolitikai küzdelmek fölött álló, kifelé egységesen fellépő nemzeti érdekképviseletet. Példának okáért elképzelhetetlen, hogy egy republikánus politikus nemzetközi fórumokon vagy nemzetközi szervezetek előtt szidja az Obama kabinetet, vagy saját hazája ellen keltse a hangulatot.
Nemzetpolitikánk elsődleges célja tehát, hogy megtanuljunk együtt érezni, együtt gondolkodni és együtt cselekedni, aminek mind a külpolitikában, mind a Kárpát-medencei politikában a kormányzatok váltakozásától független cselekvőkészséget kell eredményeznie. Ha nem tudjuk ennek a célnak alárendelni a nemzetpolitikát, és nem viszonyulunk hozzá kellő alázattal, az nagyon könnyen katasztrófába torkollik. Itt elég csak megemlíteni 2004. december 5-ét, amikor a népszavazást megelőző kampány hamis belpolitikai csatározásai nehezen gyógyuló sebeket okoztak a külhoni magyarságnak, ezáltal az egész nemzetnek.
2011. januárja óta egyszerűsített feltételek mellett folyamodhatunk magyar állampolgárságért, a választójog kiterjesztésével pedig a 2014-es országgyűlési választásokon már szavazati jogunkkal is élhetünk. Óriási jelentősége van mindennek nemzetpolitikai szempontból, hiszen a külhoni magyarság ez által a magyarországi közjogi folyamatok passzív szemlélőjéből azok aktív részesévé válik, ami önmagában nagyobb eredmény, mint bármi, ami az „elmúlt húsz évben” (értsd: a rendszerváltás óta eltelt időszakban) nemzetpolitikai vonalon történt.
A nemzetpolitika azonban nagyon érzékeny jószág. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, mit eredményezhet egy határon túli magyarok szavazataiért folytatott ádáz küzdelem a külhoni magyar közösségek életében. A sokszorosan megosztott nemzetrészek tagjai közül a magyarországi közéleti események iránt élénken érdeklődőket megoszthatja egy újabb pártpolitikai mezsgye mentén, a közömbösek és a Magyarországtól egyes médiumok által mesterségesen vagy természetes életkörnyezetük által szervesen eltávolított magyarok körében pedig akár ellenszenvet is gerjeszthet Budapesttel szemben.
A köztudatban pedig végtelenül leegyszerűsítve bár, de annál szilárdabban maradna meg a gondolat, mely szerint 2004-ben nem kellettünk, tíz évvel később pedig csak a szavazatunk miatt van ránk szükség, ami a magyar nemzetpolitika 2004. december 5-vel ellentétes előjelű, de következményeiben ugyanannyira teljes csődjét jelentené.
Ez az, aminek elkerülése minden áldozatot megér. 93 év ugyanis hosszú idő, és a nemzet összekovácsolása, melynek érdekében egyébként az elmúlt három évben nagy előrelépések történtek, nem mehet végbe hirtelen lépésekkel. A határon túli magyaroknak fokozatosan kell a magyarországi közjogi vérkeringés részévé válniuk, és a bizonytalanok figyelmét és szimpátiahányadosát tudatosan felépített stratégia által kell Belgrád, Bukarest, Kijev illetve Pozsony felől Budapest felé irányítani.
Ez 75 évvel ezelőtt erőpolitikával elérhető volt, de ma már nem megy, ezért a cél leghatékonyabban egy gazdaságilag erős, kulturális értékeire büszke, nemzeti érdekeit megvédő és társadalmi erkölcseiben szilárd Magyarország megteremtésével érhető el, mely betölti a védőbástya szerepét, és a határon túli magyarok biztonságérzetének zálogául szolgál. Mindez nem merülhet ki a támogatáspolitika és retorika szintjén, annak határozottan meg kell nyilvánulnia a gazdasági élet felpezsdítésében, a diplomácia erélyességében és egy átfogó nemzetstratégia hatékonyságában. Önnön felemelkedésénél többet ma Budapest nem tehet, de ha figyelembe vesszük azt a törvényszerűséget, hogy Budapest felemelkedése mindig magával hozza az egész Kárpát-medence felemelkedését, akkor többet nem is kell elvárnunk, és a kölcsönös felelősség jegyében a határon túli magyar közösségeknek minden tényleges és szimbolikus segítséget meg kell adniuk ennek sikeres bekövetkezéséhez.
Végezetül, ha valamit ki kéne emelnem a 2010-es nemzetpolitikai fordulat óta eltelt három év legnagyobb eredményeként, bármilyen egyértelműnek tűnhet is elsőre, mégsem az állampolgárság megadását és a választójog kiterjesztését jelölném meg. Óriási jelentőségüket számtalanszor hangsúlyoztam már. Ahogyan szívderítő szövegek olvashatók egy-egy friss jogszabályhelyen, úgy fontos a legkisebbeknek, az óvodásoknak és kisiskolásoknak szentelt kiemelt figyelem, a kultúrpolitika friss csírái, a nemzetpolitika közbeszédben megmutatkozó térnyerése és a szimbolikus, ám sokat jelentő gesztusok is, mint a június 4-i gyászra a nemzeti összetartozás „bezzeg moráljával” adott válasz.
Legnagyobb eredményként az ifjúság körében kialakuló, megszilárduló és egyre intenzívebbé váló magyar-magyar kapcsolatokat tüntetném fel. Nincs összehasonlítási alapom, ennek ellenére meg merem kockáztatni, hogy a megnyíló lehetőségeknek köszönhetően az elmúlt évtizedekben soha nem volt ilyen pezsgő kapcsolat magyarországi és külhoni magyar fiatalok, valamint az egyes nemzetrészek fiataljai között.
Ha csak saját példánkat veszem, az elmúlt három évben kis túlzással heti rendszerességgel érkezett meghívás a Kárpát-medence valamely szegletébe, ahogyan a Felvidék különböző pontjain is vendégül láttunk Délvidékről, Erdélyből és Kárpátaljáról érkező fiatalokat. Ez jelentheti azt a történelmi lehetőséget, mellyel elődeink nem rendelkeztek, és csak a mi felelősségünk, miként alakítjuk e kapcsolatokat, mivé építjük őket, és élünk-e azzal az előnnyel, mely az elmúlt évtizedek Kárpát-medencei politikájának vezetői számára nem adatott meg.
Csak rajtunk múlik, hogy ez a potenciál kimerül együtt bulizásban és közös csevegőszobákban, vagy valódi cselekvésként mutatkozik meg és szilárd nemzeti hálóvá fonódik. Meg kell becsülnünk, hogy a hétköznapi beszélgetések során már végre egyre kevésbé kell a kádárizmus sötétségét aposztrofáló „románozás” vagy „csehszlovákozás”, esetleg a „Milyen jól beszélsz vagy a Hol tanultál meg magyarul?!” jellegű szófordulatok kijavításával indítani a konverzációt, a jövendőbeli vezetők pedig fiatalon, élő kapcsolatok által ismerik meg egymás gondolatait, nem pedig betiltott írásaik vagy elhallgatott gondolataik trükkös terjesztése, vagy a szocialista fogdákból való szabadulás utáni találkozások során.
Ez által évtizedeket nyertünk, melyeket egy közös és egységes cselekvésterv kibontakoztatására kell fordítanunk. Erre kell és csak erre lehet építeni az elkövetkező évtizedek Kárpát-medencei politikáját, ami a mindenkori magyarországi nemzetpolitika vezetőinek irányításával meghozhatja a nemzet gyarapodását. Úgy legyen!
Gubík László, Felvidék.ma
