Az előző két részben arról adtam számot, milyen helyzetbe kerültem a rendszerváltás idején. Ennek a korszaknak nagy megválaszolandó kérdése volt, hogy a csehszlovákiai magyarság milyen módon érvényesítse jogos követeléseit. Akadtak emberek, akiknek fogalmuk sem volt, mit kellene tenni.
Egyik kolléganőm keresett föl akkor tanácstalanul. – Mi lesz ezután? – kérdezte. – Mi lenne – mondtam –, pártok alakulnak, meghirdetik a programjukat és mi szavazni fogunk rájuk. Amelyik győz, az alakít kormányt. Nyitott kérdés azonban, hogy a pártprogramokat hányan olvasták el. Az a gyanúm, hogy nagyon kevesen. Az emberek kiábrándultak a pártokból, mert a kisebbségi pártok politizálása elvszerűtlenné vált.
A Thália Színházban zajlottak az eszmecserék és viharos viták. A terem naponta megtelt és órák hosszat figyeltük a felszólalásokat. A helyzet, amelybe csöppentünk, teljesen váratlanul ért bennünket. Mindenki bizakodott, hogy ez a rendszer egyszer meg fog bukni (annak haszonélvezőit kivéve), de hogy erre mikor kerül sor, azt nem tudtuk. Nem tudhattuk, mikor telik be a pohár. November 17-én azonban betelt!
De mi erre nem készültünk fel! Senkinek sem jutott eszébe, hogy próbáljuk meg felvázolni, mi is a teendő. Még az otthoni magányban sem akadt senki, aki valamilyen vázlatot készített volna!
Az 1977-es kerékpártúra alkalmával felolvastam egy írást, mely ilyen kérdéseket feszegetett, de a tábortűznél senki sem szólt hozzá. Visszhangtalan maradt. Pedig még akkor bőven lett volna idő továbbgondolni a teendőket, de ez nekem sem jutott azután eszembe.
1989-ben tehát semmilyen forgatókönyv nem létezett. Így a semmiből kellett indulnunk, improvizáltunk.
A változás azt hozta számomra, hogy a titkosszolgálat abbahagyta zaklatásomat. Szabadultam ettől a kényszerzubbonytól. Ez óriási megkönnyebbülést jelentett. Eufóriában éltem.
Nem mindenki tudatosította, hogy kettős elnyomásból szabadulunk! A hitélet szabaddá válik és a nemzetiségi elnyomás megszűnik, de a régi hamis klisék tovább érvényesülnek. Az elején a templomokban tömegek kerestek fogódzót, de nem kaptak kellő szellemi, lelki támogatást, s az érdeklődés elapadt. Nemzetiségi vonatkozásban is hasonló folyamat zajlott le, pedig pozitív változást vártam. Egy statisztikai elemzést tettem közzé 1991-ben a Ring c. budapesti lapban, amelyben a népmozgalmi adatok alapján felvázoltam, hány magyarnak kellene lennie a Felvidéken. A népszámlálás erre alaposan rácáfolt. Kiderült, négy évtized túl hosszú idő ahhoz, hogy az emberek ellenálljanak. Az asszimiláció nagy rombolást végzett.
Számomra nem volt kérdés, hogy Duray Miklósnak kell vezető szerepet vállalnia a csehszlovákiai magyarság élén. Tevékenységével ő harcolta ki magának ezt a szolgálatot. De ő akkor az Egyesült Államokban volt. Vártuk hazatérését.
Világosan láttam, hogy nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy több pártban szétforgácsolódva működjünk. Később ezt sok helyről visszaigazolták, megerősítették. (Ebből egy kivétel lehetett volna, ha egy olyan párt alakul, mely kimond merész dolgokat, egyeztetve az „anyapárttal”, amely azután a reakciók figyelembevételével folytatja tevékenységét, alakítja stratégiáját, fejti ki propagandáját.) Az Együttélés színeiben sok nemzetközi konferencián, összejövetelen vettem részt, ahol tanácsolták, egységesen lépjünk föl, mert csak így sikerülhet eredményeket kicsikarnunk. Ezt azután azzal egészítették ki, hogy jogaink érvényesítését az EU-ba való belépés előtt kell kiharcolnunk, mert azután már erre nincs esélyünk. Ez teljes mértékben beigazolódott. Ezekről a rendezvényekről rendszerint összefoglaló jelentéseket írtam, melyeket a visszajelzések alapján csak Miklós olvasott el. Senki más! Dél-tiroli utazásunk, melyet a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom szervezett, is erről győzött meg. Erről sorozatom jelent meg 1995-ben a Szabad Újságban.
Miklós elemzéseivel, elgondolásaival teljesen azonosultam és támogattam azokat. Alkalomadtán háttéranyagokat kért tőlem, ha a sajtóban helyre kellett tenni valamit, arra megkért. Egyszer kemény összetűzése támadt Tőkés Lászlóval, de utána kibékültek. A sajtó ezt torzan hozta le. Felhívott. Azt mondta, ha ezzel kapcsolatosan valami eszedbe jut, írd meg! Tehát nem igyekezett befolyásolni, nem akarta, hogy az ő nézőpontját fogadjam el. Az, hogy támogatói, hívei közé tartoztam, nem maradt titokban. Egyszer a Határon Túli Magyarok Hivatalában (1992 és 2006 között létezett) futottunk össze. Ő éppen a napi sajtót tekintette át. Nevetve számoltam be neki arról, hogy rólam azt terjesztik, veszélyes ember vagyok, mert az ő ügynöke vagyok. Mosolyogva kérdezte tőlem, azt nem mondták, hogy mennyit fizetek érte? Hát megfizettem érte!
De ne szaladjunk előre ennyire az időben!
Közben megalakult a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), melyből a Magyar Polgári Párt lett. (Ezt azután műpipinek becézték.) Ez a magyarok törpe kisebbségét képviselte, de nagy hangon. Kassán ennek megalapítója Csaláné Erdélyi Kornélia (1941–2011) lett. Ők az elejétől fogva a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalommal összefogva kívántak politizálni.
Duray, amint Amerikából hazajöhetett, járni kezdte az országot. Kassára is eljött és a Thália Színház termében találkoztunk vele. Az önálló magyar politizálás kérdése került terítékre. Végül az a nézet kerekedett felül, hogy bele kell vágnunk az önálló politizálásba. Hogy ez mi mindennel jár, nem tudhattuk.
De az Együttélés-Spolužitie-Soužití-Wspólnota-Zusammenleben-Spivžitie megalakult. Ennek kis idő után helyi elnöke lettem és az Országos Tanács tagja. A mozgalom, ahogy neve hirdette, az etnikai kisebbségeket kívánta összefogni. Ennek gyakorlati jelentősége is volt. A kisebbségek akkor nagyjából Szlovákia 15%-át képezték, ami kényelmes bejutást biztosított volna a parlamentbe, hiszen az 5%-os küszöböt könnyű lett volna teljesítenünk. Képviselőink száma pedig komoly súlyt jelenthetett volna. Csakhogy ezen a területen bonyodalmak adódtak.
Kiderült, a csehekre nem számíthatunk, mert ők nem igazán tartották magukat kisebbségnek az ország szétválása után sem. A németek kassai szervezetének vezetője Gertrud Greser orvos volt. Vele sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem, de Németországból azt az utasítást kapták, hogy politikai szerepet ne vállaljanak. Az egyik választás alkalmával egy orvos indult a színeikben, de nem választották meg. Gertrud azután Németországba ment férjhez és a kapcsolat szervezetükkel ellehetetlenült. Úgy tudom, már régen meghalt.
Számottevő lengyel kisebbséggel Szlovákiában nem számolhattunk, a goralok részéről nem mutatkozott érdeklődés. (Közülük is ismertem néhányat.) A cigányokkal sem sikerült zöld ágra vergődnünk. Őket az anyagiak érdekelték, amivel nem tudtunk szolgálni. Nem tudtunk velük zöld ágra vergődni. Duray engem bízott meg, hogy a ruténekkel, ukránokkal foglalkozzak. Korábban a közös ukrán–magyar estek alkalmából Kassán többször konferáltam éveken át. Mivel a Kelet-szlovákiai Vízművek és Csatornázási Vállalat fejlesztési osztályán dolgoztam, sok rutén/ukrán kollégával találkoztam, akikkel nemcsak szakmai kérdésekről beszélgettem.
Ismertem Kassán egy lányt, akinek az apja görögkatolikus pap volt. Elmesélte, milyen meghurcoltatásnak volt kitéve a családja a háború után. Így tudtam, a görögkatolikus egyházat a kommunista hatalomátvétel után felszámolták, a papokat a Szudétavidékre internálták, templomaikat elvették. 1968-ban újra engedélyezték működésüket, de csak korlátozottan. Helyzetük rendezésére 1990-ig kellett várni. Akkor sokszor vad jelenetek játszódtak le. A hívek kitelepítették a pravoszláv papot a parókiáról az utcára, bútorát elmosta az eső. A görögkatolikus pap csak azután volt hajlandó a parókiát elfoglalni, ha a hívek megtérítik pravoszláv társa kárát. A templomok körül sok vita zajlott. Tehát hektikus hónapok követték a rendszerváltást. Annak előtte ruszinnak sem vallhatta magát senki. 1970-ben az egyik falu összebeszélt. Mivel ruszinnak nem határozhatták meg magukat, de ukránnak és szlováknak sem akarták magukat nyilvánítani, a nemzetiségi rovatba beírták, hogy japán! Sajnos, a település nevét nem tudom.
Tudtam azt is egykori kollégáimtól, hogy a ruszinok számára az ukrán idegen nyelvnek számított. Az is rontott helyzetükön, hogy 1989 után megszűnt az orosz nyelv oktatása, s így az azbuka ismerete is. Sok ruszin nagyon pesszimistán ítélte meg nemzetiségük jövőjét. Elmondták, aki Kijevben végezte tanulmányait, az elutasítja a ruszinok létezését. Tipikus helyzetnek számított, hogy az egyik polgármestertől megkérdeztem, milyen nemzetiségűek. Ukránok vagyunk mondta. – Milyen vallásúak? – Görögkatolikusok. – Akkor ruszinok, nem? – Hát igen!
Részt vettem a ruszinok első világkongresszusán is, mely 1991 márciusában zajlott. (Idén tartották a hetediket.) Ezen fel is szólaltam. Az egyik férfival elbeszélgetve elmondta a dilemmájukat. Ha ruszinnak vallják magukat, akkor Ukrajnától semmilyen anyagi támogatásra nem számíthatnak. Ha ukránnak, akkor valami csurran-cseppen. A másik gond az volt, hogy a választási listára egykori kommunista párttagokat jelöltek, mást nem tudtak. Ha a ruszinok pártját fogom, akkor az ukránokat fordítom magam ellen és fordítva. Miklóst tehát tájékoztattam lehetetlen helyzetemről. A kapcsolat velük így megszűnt.
Miután megalakult a Magyar Koalíció Pártja, próbálkoztam Bugár Bélánál (1958-), hogy igyekezzünk ismét összefogni a szlovákiai kisebbségeket, de süket fülekre találtam. Ezt a lehetőséget sehogyan sem tudtuk kiaknázni. Azóta sincs tudomásom róla, hogy ezt bárki is felvetette volna. Kár.
Végezetül még két fontos mulasztásunkra kell felhívnom a figyelmet. Duray Miklós, miután az Együttélés elnöke lett, nem tett lakatot a szájára. Emiatt azonban védhetetlen helyzetbe került. Mint pártelnöknek, néha „diplomatikusan” hallgatnia kellett volna. Egyes eseményeket nem kellett volna kommentálnia. Azonban vérbeli politikai elemzőként ezt nem tudta megtenni. A gondot fokozta, hogy éleslátása rendszerint igaznak bizonyult. De ezzel széles támadási felületet adott az ellenlábasoknak, az ellendrukkereknek. Ha nem lett volna politikai vezető, nincs semmi gond. Mi azonban erre a vállalhatatlan kettősségre nem hívtuk fel a figyelmét. Így rá meg a szlovákok mumusának szerepét osztották, s ez ránk is kiterjedt. Erősítette az elfogultságokat. Egy alkalommal egy Szlovák Nemzeti Párttal szimpatizáló hölgynek kezet csókolt, aki ettől elájult. Mindenkinek erről mesélt. (Egy időben Bártfa főépítésze volt.)
A Duray-ellenes nemtelen játszmában sokan vettek részt. Nem neki ártottak elsősorban, hanem nekünk, felvidéki magyaroknak. Korlátozták a mozgásterünket.
Ehhez kapcsolódik még egy kérdéskör, melyre most nem tudunk megalapozott választ adni. Milyen szerepet játszott a szlovák titkosszolgálat abban, vagy más háttérerők, hogy törekvéseink ne sikerülhessenek? A szlovák titkosszolgálat munkálkodását észleltük, mégsem kapcsoltunk. Egyszer beállított hozzám egy személy, aki azt állította, hogy újságíróként Durayról akar cikket írni. Boldogan adtam át neki dokumentumokat vele kapcsolatosan, melyeket azután a lejáratására akartak felhasználni. Én meg ezeket az anyagokat sohasem kaptam vissza!
Kik voltak azok a személyek, akik ebben a nemtelen játszmában részünkről részt vettek? Egyes egyének persze gyanúba keveredtek, hiszen látványosan keresztbe tettek, ám nem tudjuk, ezt saját korlátoltságuk, önzésük, szűklátókörűségük okozta, vagy megbízásból tették. Duray ugyanis többször említette, hogy megfenyegették, illetve megpróbálták autóbaleset kiprovokálásával eltenni láb alól. Ez utóbbi nem sikerült. Ezekre a jelenségekre nem fektettünk kellő súlyt, nem elemeztük a helyzetet és semmilyen óvintézkedést sem tettünk. Nem gyúlt ki a vörös lámpa! Miklóst nem védtük, pedig a Kárpát-medencében az egyik legragyogóbb koponya volt, akit valaha ajándékba kaptunk. De nem úgy viselkedtünk, mintha ennek tudatában lettünk volna. Akarva – nem akarva elfogadtuk a nyakörvet. Hagytuk magunkat megvezetni. Lábon lőttük önmagunkat. Ebben a történetben ez a legszomorúbb. Ezzel kell farkasszemet néznünk Miklós születésének nyolcvanadik évfordulóján.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
