A december 12-ei megyei ülés után siettem haza, mivel az egyik rokonomhoz mentem látogatóba, a cél nem csupán a rokoni beszélgetés volt, hanem szülőfalum, Dunaújfalu dűlőneveiről szerettem volna vele beszélgetni. Ez sikerült is, és az hamarosan meg is jelenik egy kiadványban. De felfigyeltem egy mondatára, amit nagyapámról mondott.
„A te papád sosem félt, mindig mesélt.”
Anyai nagypapám, Stiglitz János fiatalságát a háborúban, majd hadifogságban és kényszermunkán töltötte, 1944-ben fogták el magyar csendőrként, de megjárta a Don-kanyart is. Csak 1953-ban tért haza, 8 évet töltött szibériai hadifogolytáborban, majd mielőtt hazajöhetett volna, még Jáchymovban az uránbányában kellett dolgoznia 9 hónapot.
Árpi bácsi, a rokon, arról beszélt, emlékszik rá, mennyire aggódtak érte, napi három imát kellett elmondaniuk, hogy János egészségben hazatérjen. Véletlenül tudták meg, egy diószegi embertől, hogy már Csehszlovákiában van, de azt nem tudták, hol. Végül szerencsésen hazaért, nagyon erős volt, és sokat beszélt az átélt borzalmakról. A volt szomszédja egyszer elmondta nekem, hogy megkérdezték tőle, mikor arról beszélt, miket élt meg a fogságban, nem fél-e, hogy visszaviszik. Nem félt. Azt mondta: nem, ő már nem fél.
Most pedig áttérnék a másik nagyapámra, ő sem félt. Neszméri Pál talán egyedüliként tudott szlovákul Felsőszeliben, mégsem volt hajlandó aláírni a reszlovakizációs kérelmet. Ez után következett a deportáció. Tehát ennek a történetnek az elmesélése a szlovák törvényhozók egy részének értelmezése szerint már bűncselekmény. De azért elmesélem, mert a megyei gyűlésen is elmeséltem a kollégáimnak. Nagybátyám Csehországban született, mivel a nagyszüleimnek el kellett menniük csehországi kényszermunkára, deportálták őket. Aztán szerencsére, mikor Alsószeliben náluk töltöttük a hétvégéket, a nagy dunyha alatt aludtunk, velük egy szobában, és nagyon szerettük ezt az élethelyzetet, mivel ekkor mesélték el, hogy kerültek ki Csehországba, bár bevallom hazaszökésük története tetszett a legjobban, azt már-már hőstettnek értékeltük. Papa édesanyja betegen feküdt idehaza, ezért ők úgy döntöttek, a csecsemővel együtt, hazaszöknek, hogy együtt lehessen a család.
Mennyire hőstett ez a „mese”, nem tudom, de most, ahogy végiggondoltam, hogy hány gyermek, fiatal kezd el őszintén érdeklődni ősei története iránt a Kincskeresők-mozgalomnak köszönhetően, hányan mondják el képekkel szemléltetve, hogy a családokat milyen durván szakították szét, vitték a családok felét fehérlappal Magyarországra, deportálták Csehországba a másik felét.
Ezek a fiatalok, ha valahol ezt a prezentációt előadják, vagy a következő Kincskeresőkön ilyen témáról beszélnek, bűnözőkké válnak, legalábbis a szlovák politikum egyik része szerint.
Nemrégiben községünk könyvtárában volt egy beszélgetés két magyarországi szlovákkal. Az előadásra engem is invitáltak. A beszélgetés egy idő után a magyarországi szlovákok helyzetére terelődött, a két hölgy szomorúan mondta, ők a rossz helyzetüket, hogy olyan kevesen vannak, Benešnek köszönhetik (persze ilyenkor magamban hozzáteszem, hogy ebben semmi köszönet, de ők így mondták).
Stiglitz János teherautóval a katonaságnál (Fotó: családi archívum)
A közönségből nem mindenki értette, hogy ezt miért mondják, hát kifejtették. Ha nincsenek a Beneš-dekrétumok, akkor nincsen lakosságcsere, ha az nincsen, nem fejezik le a kis-magyarországi szlovákságot, sokkal többen lennének, sokkal jobb lehetne a helyzetük. Aztán arra kértek, beszéljünk erről a témáról mi is, minél többet. Jeleztem, én elég sokat beszélek erről, hiszen a családom is érintett. Most persze arra gondolok, a két kedves hölgy, akik a maroknyi magyarországi szlovákság helyzetéről beszéltek, mit érezhetnek, talán ugyanolyan keserűséget, mint mi.
Most, amikor végre sok fiatal kezd foglalkozni az ősök emlékével, történetével, ne engedjük, hogy ezt a hatalom megakadályozza.
Egyet mondhatok: nagyapáim, nagyszüleim példája az egészséges büszkeség, a bátorság és a kiállás. Arra bíztatok mindenkit, ne feledjük őseinket, mert kiállásuknak köszönhetjük, hogy még itt vagyunk. Most rajtunk a sor, legalábbis kiállásból.
Neszméri Tünde/Felvidék.ma
