Húsvéttal egyben véget ér a nagyböjt: a hústól s a zajos mulatozásoktól való tartózkodás ideje. Megünneplésére a III. század óta kerül sor, s bár elsősorban keresztény tartalommal telített, hagyományaiban felfedezhetők ősi rituális motívumok is, amiért a tavaszi népszokásoknak is az egyik legszínesebb időszaka.
Változó ünnep, melynek időpontja a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő első vasárnap. Manga János írja Palócföld című könyvében, hogy húsvétvasárnap reggelén „több faluban külön harangszó figyelmeztette a házak asszonyait az ételszentelésre” (Manga 1979, 230) Még a XX. század első évtizedeiben is előfordult, hogy ilyenkor a családtagok délig böjtöltek, s csak az ebédnél ettek a szentelt ételekből.
A templomban általában sonkát, kolbászt, tojást, sót, kalácsot és bort szenteltettek. Adatközlőink visszaemlékezései közül a pereszlényi Balla Jánosné szövegéből idézünk: „Mikor negyven nagy után a böjt letelt, húsvét napján vitték a templomba a kézikosarakba´ a sonkát, kolbászt meg az üveg borocskát. A papocska megáldotta, megszentelte. A gazdasszony hazahozta a templomból, a gazda fölszelte, aztán következett az ünnepi ebéd.”
Barna Gábor Csépáról arról tudósít, hogy az ottani palócok húsvét első napján tüzet sem gyújtottak, s csak hideget ettek: kocsonyát, sonkát, tojást (Barna 1982).
A tojásfogyasztással kapcsolatban írja Manga János, hogy húsvéti ebédkor a palócok kétfelé vágtak egy-egy megszentelt tojást. Ezt ketten fogyasztották el – mint karácsony böjtjén az almát –, hogy „ha eltévednének, emlékezzenek arra, kivel ették meg a húsvéti tojást, s akkor megtalálják a helyes utat” (Manga 1979, 231).
Hasonló adatközlésekkel újabb gyűjtéseink során már nemigen találkoztunk, annak ellenére sem, hogy Manga János az általunk kutatott területen lévő Honton is talált erre vonatkozó adatokat. Itt az is bevett szokás volt, hogy a gazdasszony egy piros tojásból reggeli előtt annyi szeletet vágott, ahány családtag volt. Mindenki megevett egy szeletet, hogy emlékezzen rá, ha eltéved. A piros tojás egyben „megemlékezés is volt Jézus föltámadására” (Manga 1968, 148).
Kelenyei adatközlőm, Bodzsár Jánosné Petrezsil Matild (1896) visszaemlékezései szerint náluk gyertyaszentelőkor került sor az alma, a tojás és a sonka szentelésére. A sonkát mise után nyomban elfogyasztották, csontját pedig elásták a földben, hogy tavasszal „ne legyen az aszatos”.
A húsvétvasárnapi étkezésnek a szlovákság körében is különös szertartása, hiedelemköre volt. Az asztalt ilyenkor tiszta fehér abrosszal terítették le, gyakran ugyanazzal, amivel karácsonykor. Csak egész kenyeret tehettek rá, s a gazdasszonynak előre mindent oda kellett készítenie, hogy evés közben ne kelljen felállnia. Nyitra környékén az asztal alá szalmát szórtak, hogy „majd szép gabonatermés legyen”.
A Felső-Garam mentén húsvétvasárnap nem volt szabad kést tenni az asztalra. Az étkezést itt is tojással kezdték, amit a gazda osztott szét. Azért fogyasztották ezt elsőként, hogy a „gonosz, a lidérc elkerülje” a ház lakóit. Az ételmaradékot összeszedték, gyógyításra használták, a vetőmag közé keverték, vagy a tyúkoknak adtak belőle (Horváthová 1986, 187).
Az ételszentelés egyébként már a X. századtól a húsvéti szertartásokhoz tartozott, s az ételek maradékait a magyar nyelvterület más tájain is mágikus célokra használták. Volt, ahol kiakasztották a gyümölcsfákra, hogy sokat teremjenek. A zempléni falvakban a kalács morzsáját adták a tyúkoknak, hogy jól tojjanak. Vas megyében az étel maradékából a tűzbe is vetettek, hogy a másvilágon lévőknek is jusson belőle valami (Tátrai–Karácsony Molnár 1997, 97).
Emlékeztek adatközlőink az egykori húsvétvasárnapi hajnali keresztjárásra is. Az országszerte elterjedt szokás néhány évtizede még elevenen élt a Középső-Ipoly mentén. Ismét a pereszlényi Balla Jánosné visszaemlékezéséből idézünk: „Hajnalba´ mentünk mink is ájtatosságot végeznyi a temetőbe. Énekőtünk, imádkoztunk, aztán mentünk haza.”
Ismerünk ide vonatkozó pereszlényi adatokat Manga János 1936-os gyűjtéséből is: „Húsvétvasárnap hajnalban a keresztekhez járnak az asszonyok, a menyecskék, leányok és idősebb férfiak. Minden keresztnél, szobornál megállnak, elimádkoznak 5 Miatyánkot, 5 Üdvözlégyet Jézus öt sebe tiszteletére. Ezután: »Imádunk Krisztus és áldunk téged, mert a te szent kereszted által megváltottad a világot.« Az imádság után eléneklik a »„Feltámadt Krisztus e napon« kezdetű húsvéti éneket, majd a keresztjárás után mindnyájan a patakra mentek mosakodni.” (Manga 1936, EA 000506, 7) Tudtak a hajnali ájtatosságról a gyerkiek is.
Mint látjuk, húsvét vasárnapján szintén kiemelt szerepe volt a víznek. Bukovinában úgy tartották, hogy „aki hamarább merít vizet, az lesz szerencsés”. Moldvában a „napfelkelte előtt keresztútra öntött vizet hasznosnak vélték a jégeső ellen”. Több helyen ezen a napon piros tojást tettek a vízbe, s arról mosakodtak, hogy egészségesek legyenek (Tátrai–Karácsony Molnár 1997, 96). Egyes szlovák falvakban a lányok siettek haza a húsvéti miséről, hogy amíg a többiek megérkeznek, vizet hozzanak a patakból. Ha ez sikerült, biztosak lehettek benne, hogy egy éven belül férjhez mennek.
A húsvétvasárnapi istentisztelet mindenütt emelkedett és ünnepélyes volt, amit már a hívek öltözete is tükrözött. A Hont megyei eladósorban lévő szlovák lányok, akik már járhattak a fonóba, ilyenkor vették fel először pártájukat. Mielőtt húsvét vasárnap átlépték volna a templom küszöbét, pénzt dobtak át maguk felett hátrafelé, hogy szerencsések legyenek (Horváthová 1986, 186).
Csáky Károly, Felvidék.ma
