Százhatvannyolc esztendővel ezelőtt, 1849. április 26-án a Komárom melletti első csata magyar győzelemmel zárult, melyről Görgei tábornok így vélekedett emlékirataiban: „Komáromvár teljes fölmentésével a Gödöllőn az isaszegi csata után vezérkarunk főnöke által készített haditervünk végrehajtása kielégítő módon be volt fejezve (…)”
Itt zárult a tavaszi hadjárat második szakasza, s ezen csatában a császáriak 2200 halott, sebesült és fogságba esett katonát vesztettek, míg a magyar veszteség 800 fő volt. A honvédek felmentették Komáromot, ám a császári hadsereg visszavonulási útját nem tudták elvágni.
Komárom erődjét 1849 januárjában zárták körül a császári csapatok, s márciusban vette kezdetét annak módszeres ostroma. A nagysallói diadalt követően Görgei I. és III. hadteste átkelt a Zsitván és 1849. április 22-én érkezett meg a komáromi Vág-hídfőhöz, mialatt a VII. hadtest a Garam mentén dél felé vonult, majd a fősereg hátát biztosította.
Mindeközben Balthasar Simunich altábornagy ostromló csapatai a Duna bal partjáról átkeltek a folyó jobb partjára, így észak felől Komárom felszabadult, de a magyar csapatok nem tudtak a Dunán partot váltani, mert a császári ostromlövegek szétlőtték a komáromi hajóhidat. Mivel Görgeinek nem volt hadihídkészlete, rögtönözni kellett. A fővezér tutajhidat akart készíttetni a Vágon leúsztatott szálfákból, melyet Thaly Zsigmond mérnök alezredes, Komárom erődítési igazgatója képtelen ötletnek minősített. A tullni utásziskolában végzett Görgei azonban ragaszkodott elképzeléséhez, s az utászok – nem törődve az ellenség folyamatos ágyúzásával – a komáromi ácsok és hajósok segítségével 1849. április 25-én estére megépítették a rögtönzött talphidat.
Másnapi támadásukra Klapka György tábornok az alábbiakban emlékezett: „26-án éjfél után egy órakor már néhány dandár megkísérthette a hídfőhöz legközelebb fekvő sáncok megrohanását. Három órakor hajnalban a mieink szurnyrohamot intéztek ezek ellen, s az ott levő ágyúkat elfoglalták. A hídfőről intézett ezzel a támadással egyidejűleg föntebb a Dunán néhány ezer ember kelt át kompokon és dereglyéken, hogy az ellenséget hátulról támadja meg. Öt óra után az ellenség egész állása birtokunkban volt, s az Ácsra vonult vissza. Erre több órai nyugalom állott be, amit arra használtunk fel, hogy az I. és III. hadtestnek még bent maradt csapatait is átszállítsuk a Dunán, mert csak így – és ha később a VII. hadtest is megérkezik – lehetett gondolni a kivívott siker teljes kihasználására.
Eközben azonban az ellenséges oldalon is megérkezett a főhadsereg segítsége, különösen Schlik hadteste, minek következtében a két fél között a harc az egész vonalon megújult. Damjanich a középsereget vezette Csém és Herkálypuszta felé, Görgey személyesen a jobbszárnyat Ács felé, és én a balszárnyat vezényeltem, amely már napfelkelte előtt fegyvert letenni kényszerítette Ószőnyben az ott levő osztrák őrséget. Tért nyertünk, és minden ponton állandólag nyomultunk előre, amint egyszerre Nagysándor hadtestem lovasságával az ellenség jobbszárnyát megkerülni akarván, az ellenség túlnyomó lovassága által megtámadtatott, s a gyalogságra visszaveretett. Sikerült ugyan a küzdelmet helyreállítani, mindazonáltal a csata ezzel véget ért.”
Igaz, az áprilisi sorozatos győzelmek nagyban emelték a honvédsereg morálját, ám a közel egy hónapja tartó szakadatlan menetelések embert és lovat egyaránt megviseltek, így Komáromnál Görgei honvédei elérték fizikai teljesítőképességük végső határát (ráadásul tüzérségi lőszerkészletük is kifogyott). Erről számolt be Karsa Ferenc hadnagy is, nem sokkal a szabadságharc után írott naplójában: „Nem sokára az osztrákok lépésről lépésre tért vesztenek, a meg-megbomlott tömegek minden erőlködés dacára az újra sorakozás után, megint csak megzavarodnak, rendetlenül hátrálnak, a szakadatlan előnyomuló magyar zászlóaljak elől végre futásnak erednek. Az osztrák vezérek, csapatjaik elbátortalanodása miatt a visszavonulást minden poszton elrendelik, mire tömegeik futva hátrálnak. Nohiszen, miattunk futhattak; rogyásig elfáradt csoszogó zászlóaljaink már alig bírták saját testeiket cipelni. Délceg huszáraink lovai úgy néztek ki mint az utca sarkon szunyókáló fiakker ló, tüzéri fogatainkat kardlappal sem lehetett előre nógatni.”
Másnapi jelentésében Görgei tábornok a következőket írta: „Az ellenség Komárom, de különösen az ismét tökéletesen helyreállított Dunahíd elleni lövöldözéseit f. hó 25-i éjféltájig folytatván, akkor előbb Knezić osztálya, s utána félórai közökben Klapka és Damjanich hadtestei a Dunán átkelvén, még azon éjjel az ellenséges sáncok megrohanására rendbe alakultak. Éjfél utáni 2 órakor a megrohanás Knezić osztálya és Dipold [Antal] alezredes dandárja által oly vitézséggel és eréllyel történt meg, melyhez hasonlót a hadviselés története ritkán mutat. A sáncok első rohamra bevétettek, dacára az élénk ágyútűznek és az erős gyalog-őrseregnek, kiket a rohanók szuronyszegezve részint leszúrtak, részint foglyokká tettek. Napvirradtával Ószőny az I. hadtest (Klapka) seregei által szuronnyal elfoglaltatván, az ellenség megkergettetett. – Reggeli 8 órakor minden sáncok kezeinkben voltak.
Ezután az osztrák ostromló sereg az Ács feléi úton az erdő előtt magát felállítván, s az ellenség főereje Tata felől a csatamezőre érvén, a mi csak akkor kifejlődő osztályaink ellen összpontos támadást tenni készült, akkor a két átkelt hadtest, valamint a komáromi őrseregnek egy része – 4 zászlóalj Guyon tábornok vezérlete alatt – előremenvén, tüzes viadal támadt, mely délutáni 2 óráig a csatasíkon folytattatott, és seregeinknek minden pontokoni győzelmével végződött. Az ellenség végképp visszavonult, s minthogy aznap tovább előnyomulni szándékunkban nem volt, csak kisebb lovascsapatokat küldtem utánok.
Knezić ezredes vitéz seregeit személyes kitűnő bátorsággal vitte rohanásra, osztálya pedig aznap csodákat tett, és a legkitűnőbb vitézséggel vívott. Általában a tegnapi csata sok vitézeknek adott maguk kitüntetésére alkalmat. Így például a 26. zászlóalj, melyet sokkal nagyobb lovasosztály körülfogott, magát derekasan addig tartotta fenn tömegben állva, míg a 47. zászlóalj felszabadítására sietvén, a lovasságot visszavonulásra kényszerítette. Ezenkívül Németh [Ignác] tüzérfőhadnagynak derék viselete minden dicséretre méltó valamint a Zerdahelyi [Ince százados]-féle üteg egy irányzójának önmegtagadása különösen kiemelendő, kinek egy rakéta orrát elszaggatta és egész arcát tetemesen megsebesítette, de ki szörnyű sérülése dacára ágyúját addig oda nem hagyta, míg az üteg a tűzből ki nem takarodott, s csak azután ment a kötöző helyre az orvos segítségét igénybe veendő. Ily tett dicsérő szóra nem szorult. A rohanás és a csata eredményei, mihez a sáncokban talált tömérdek mennyiségű lőszerkészlet is járul – legszólóbb tanúságai derék vitézeink minden dicséretet túlhaladó hajthatatlan bátorsága és szilárd elszántságának.”
A Közlöny 1849. május 1-jei száma pedig ezen szavakkal tudósított a komáromi csatáról: „Damjanich és Klapka hadtestei a megszállva tartott Komárom felszabadítását ma végképp befejezték. A Duna jobb partján levő ütegeket rohammal bevették, és ez alkalommal hat 24 fontos ágyút és két tarackot elfogtak; továbbá 600 foglyot tettek, köztük a Deutschmeister gyalogságnak egész gránátososztálya tisztjeikkel együtt. A fősereg a Duna jobb partján áll, az osztrák sereg visszavonul, amennyire kivehető, Győr felé.”
