Mint tudjuk, Magyarországon a szabad sajtó megszűnt létezni. Orbán Viktor saját kezével húzta ki a magyar nyelv szótárából a két szent szót, melyért apáink vére folyt. Így aztán a csodával határos, hogy ebben a szabad sajtó nélküli diktatúrában a földalatti tevékenységet kifejtő index, 444, 24.hu 168 óra és az újabb kistestvér, az alfahír.hu egyként visíthatta bele a bús magyar éjszakába: egy Orbán-paródia miatt ölik a magyar rádiót Szlovenszkóban, egy névtelen „feljelentő” miatt.
Amiből a névelőkön kívül nem sok minden igaz, talán annyi, hogy valóban újabb pecsétes papírja van a Pátriának arról, hogy a közszolgálatiság alapelvei olykor zavarba hozzák. Olykor – ha történetesen magyarországi eseményekről próbál beszámolni.
Amit erről a szánalmas esetről le lehetett írni, azt leírtuk, de a legjobb összefoglalót talán a Pesti Srácok hozta.
Mindössze egyetlenegy aprócska tényt szükséges rögzíteni a szélsőséges lapokban megjelent hazugságfolyam nyomán, ami az egész kényszeredett, lábszagú házmesterezősdi alól kihúzza a talajt: szó sincs a Pátriával szembeni névtelen feljelentésről. A tény az, hogy a törvény által garantált panaszjog feltétele, követelménye a panasztevő pontos adatainak megadása. Nem lehet névtelenül „felnyomni” sem a Pátriát, sem más médiumot – aki így próbálkozik, annak panasza azzal a lendülettel megy a kukába. Nyilvánvaló okokból (s mint az élet utóbb igazolta, nagyon is helyénvaló ez a garancia) azonban a panasztevő nevét mások nem ismerhetik meg, nyilvánosságra nem hozhatják.
Panasztevőnk tehát annak rendje s módja szerint, az adatait megadva tette meg bejelentését, miután – amint azt lapunknak később elmondta – megtelt a hócipő azzal az egyoldalú, részrehajló, elfogult műsorkészítéssel, ami hovatovább megkülönböztethetetlenné tette a Pátriát a Klubrádiótól. Adófizetői pénzből. A névtelenség kizárólag arra vonatkozott, hogy az esetét nekünk megíró panaszos nem szerette volna cikkünkben viszontlátni a nevét.
Ami, tekintve a kipattant elképesztő boszorkányüldözést, tökéletesen érthető és indokolt. Az egymás nyakába lihegve felhorgadó felvidéki „népszavák” macskástul-ebestül feszítették volna keresztre, a déli árnyékával együtt.
Ha a boltban rendszeresen (!) rohadó húst találok a pultban, nem az eladó fejét fogom beleverni a hűtőszekrénybe, hanem kérem a panaszkönyvet. Aki ugyanezt teszi a közszolgálati rongyba tekert romlott árut az ő adópénzéből is forgalmazó sajtóorgánummal, az egy aljas, köpős házmester, nemde?
Értjük a logikát…
