Az EU a faute de mieux (jobb híján) tipikus esete, hasonló elbírálás alá esik, mint a demokrácia – no meg a házasság – intézménye: hibáival mindannyian tisztában vagyunk, de jobbat képtelenek vagyunk helyette kitalálni.
Szlankó Bálint figyelemre méltó, ám elviselhetetlenül unalmas című könyve, „Az elnök, a képviselő és a diplomata”, mely az Athenaeum és a Magyar Narancs közös kiadásaként jelent meg, választ keres a kérdésre: „miért is olyan nehéz elviselni az EU-t”? A kötetnek az alcíme is ásításra ingerel: „Történetek az EU-ból”. Aki ezek után mégis rászánja magát, hogy beleolvasson, kellemesen csalódik. A szerző ugyanis alapos oknyomozó újságíróként derítette fel az európai intézmények (az Európai Bizottság – EB, az Európai Parlament – EP és az Európai Unió Tanácsa) működési mechanizmusát. Azokra a problémákra fókuszál, melyek Magyarország számára a legfontosabbak voltak 2004 május elseje, a belépésünk óta. Megismerhetjük belőle azt a hihetetlenül bonyolult, folyamatosan változó lobbik befolyásának engedő érdekegyeztetési mechanizmust, mely ilyen és olyan bizottságokon, állandó és ideiglenes munkabizottságokon keresztül, különböző szinteken és fórumokon nyilvánul meg. A látszólag a káosz szélén egyensúlyozó, valójában igen stabil rendszert még olyan látszólag katasztrofális fejlemények sem rombolták le, mint az EU alkotmánytervezetének a franciaországi, majd a hollandiai népszavazáson történt elutasítása 2005-ben. A szervezet a fiaskó ellenére fennmaradt, és olyan, kölcsönös kompromisszumokra épülő határozatokat fogadtak el benne a tagok, melyek megkésve ugyan, de döntő befolyást gyakorolnak az államok, illetve az egyes népek életére. Magyarország az új tagok első csoportjával lépett be az EU-ba, 2004-ben, és már ez a társaság sem volt igazán egységes. Adva voltak egyfelől a balti államok, a mediterrán térség szigetországai és a kelet-közép-európaiak. Utóbbiak érdekei is eltérőek, de 2007. január elsejével még csatlakozott hozzájuk Románia és Bulgária is. A huszonhét tagország képviselői (végső soron a miniszterelnökei) alkotják a mindenható EB-t, melynek hatáskörét azonban a Strasbourgban székelő EP szívós törvényalkotó tevékenységgel korlátozni igyekszik. Szlankó bemutatja azt a lassú, szívós folyamatot, melyek révén a „mindeddig engedelmes, de egyre függetlenebb és makacsabb európai intézmények” igyekeznek határt szabni a „tagállami önzésnek”, s megjeleníteni azt, amit úgy lehet nevezni, hogy „európai érdek”. A német Martin Schulz, az EP szocialista frakciójának vezetője jelentette ki egy interjúban: „A legtöbb szavazó nem érti, hogyan működik az EU; azt hiszik, hogy az EP gyenge. Ezért, hogy növeljük a választók érdeklődését és részvételét, meg kell növelnünk az EP hatalmát és láthatóságát. Folyamatosan szem előtt kell lennünk és meg kell mutatnunk az erőnket. Szembe kell szállnunk a kormányokkal. Ha ez az üzenet keresztülmegy, az emberek el fognak menni szavazni. Az állandó konfrontáció ezt a célt szolgálja.” „Az EP-nek, az EU egyetlen közvetlenül és demokratikusan választott szervének törekvése hatalma növelésére végeredményben az EU demokratizálódását jelenti. Az EU-költségvetés 1980-as elutasítása, a telefonirányelv 1994-es vétója, az EB 1999-es megbuktatása nem csak azért fontos események, mert a független európai intézmények megerősödésének, az EU önálló életre kelésének fejezetei. Azért is, mert egy demokratikus intézmény megerősödésének, és így az EU demokratikussá válásának lépcsőfokai. A történet nemcsak a hatalomról szól, hanem a hatalom gyakorlásának mikéntjéről is. Arról, hogy Európát bürokraták, miniszterek, államtitkárok és diplomaták irányítják-e zárt ajtók mögött, vagy pedig a nép által választott és felhatalmazott képviselők. Arról, hogy Európa népei önmagukat kormányozzák-e vagy sem. Arról, hogy miként fest majd az EU generációk múlva: türannisz lesz-e vagy respublika. Róma vagy Amerika” – foglalja össze a végtelenített politikai kötélhúzás valódi tétjét Szlankó Bálint. Magyarország a huszadik században lehangoló tapasztalatokat szerzett a nagy nemzetközi intézményekben, illetve azokon az intézményesült konferenciákon, ahol a sorsáról döntöttek. Az első nagy csalódás az első világháborút lezáró versailles-i békekonferencia volt, mely a genfi székhelyű Népszövetség megalakításához vezetett. Itt a nemzetközi diplomáciában már előzőleg is sikerrel alkalmazott „szervezési technikát” vetették be az antanthatalmak, összefogva a kisantant államaival. Visszatartották az információkat, titkolták a szakértői véleményekre alapozott valódi döntéshozást, csak a „kész helyzettel” szembesítették a veszteseket. Mindez oda vezetett, hogy minden lényeges kérdést többségi szavazással és a háború vesztesének tartott Magyarország kizárásával döntöttek el, vagyis részvételi státuszunk eleve eldöntötte, hogy csak a rövidebbet húzhatjuk. Ugyanez volt a helyzet a második világháborút lezáró párizsi békekonferencián, de mindez szinte semmi volt ahhoz képest, ahogy a KGST-ben és a Varsói Szerződésben bántak velünk. 2004 májusa óta azonban, amennyiben képviselőink képesek megtanulni azt a rafinált technikát, mellyel egyes területeken el lehet érni a számunkra lehetséges optimumot, egy demokratikus, ámde rendkívül bürokratikus és áttekinthetetlen szervezetben lobbizhatunk az érdekeinkért. Itt többnyire olyan döntések születnek, mint a nagy vihart kavart Bolkenstein-féle „szolgáltatási irányelvek” átültetése a gyakorlatba, például a „lengyel vízvezetékszerelő” fantomjának elfogadtatása a munkahelyekért aggódó francia közvéleménnyel. A 2006 februárjában végül konszenzussal (azaz a szocialista és néppárti képviselők többségének egyetértésével) elfogadott törvényről írja Szlankó: „Klasszikus látszatalku, amilyennel tele van a politika: a megfogalmazás fontosabb, mint a tartalom.” Másutt pedig ezt: „Aligha volt még olyan jogszabály a parlament történetében, amelyre ennyire igaz lett volna a mondás, hogy két dolog van, amelynek a készítése jobb, ha titokban marad: a kolbász és a törvények.” Az EU-n belüli „szolgáltatási irányelvek” körüli, évekig tartó csatából végül az erősen érdekelt Magyarország nem került ki vesztesen, mint ahogy a „felzárkóztatási támogatások” odaítélésében sem volt okunk panaszra. Igaz, járhattunk volna jobban is, ha képviselőink értenek a lobbizáshoz, és idejében hozzájutnak a szükséges információkhoz, többek között a hazai szervektől is. „Magyarországnak …még van mit tanulnia, főleg ami az államigazgatás és a brüsszeli események összehangolását illeti. 2011-ig tanulhat, akkor lesz ugyanis először elnök. Az elnökségre évekig kell készülni, vagyis valamikor mostanában kellene belefogni a tervezésbe.”
hvg
